Az alábbiakban áttekintem, mik voltak számomra az év legfontosabb ambient jellegű történései. Szokás szerint van toplista is!

Jóllehet, idén minden korábbinál kevesebb ambient zenét hallgattam, mégis 2013 volt számomra az eddigi legfontosabb év ambient szemszögből.

Tavasszal, amikor még fiatal voltam és bohó, gondoltam egy nagyot, éspedig arra gondoltam, hogy miért ne lehetne két hobbimat, az irodalmat és az ambient zenét ötvözni. Nem mintha ez valami spanyol viasz lenne, biztos sokan csináltak már ilyet, de nekem még nem volt hozzá szerencsém, úgyhogy csináltam egyet. Így jött létre az Ambient Est-sorozat, ahol Zelei Bori, Sós Dóra és Nagy Nikoletta Anna társaságában felolvastuk saját írásainkat az Attention Alkotóműhely sötét falai között, mákonyos ambient zenével körbebugyolálva. Hasonló felállással ismételtük a dolgot a második szeánszon is, harmadik alkalommal pedig megtartottam életem első önálló felolvasóestjét is, amire még most, fél év múlva is büszke vagyok, és ez elég ritka. Negyedik alkalommal pedig Győrffy Ákos író-költő, egyben a Bajdázó egyik tagja volt a vendégünk. Nagyszerű élmények voltak ezek az estek, és külön öröm volt, hogy némelyikre a MoeskoMusic egy-két, számomra addig ismeretlen olvasója is eljött.

Az év egy másik nagy élménye a Muzikumban szervezett Sunday Session-sorozat volt, melyet Kaló Zsuzsa és Zelei Bori jóbarátaimmal hívtunk életre. Az ötlet annyi, hogy különböző országok útifilmjeit vetítjük, amelyhez izgalmas ambient (és egyéb) zenéket keverek élőben. Helyszíneink voltak az Oslo-Bergen vasútvonal, a norvég fjordok, India, sőt az univerzum is! Az év legjobb vasárnapi kikapcsolódásai voltak ezek a koraesték.

Nagy öröm és büszkeség, hogy miután idén elkezdtem komolyabban is foglalkozni a zeneszerzéssel, ősszel két szerény koncertet is tarthattam, egyet az Attentionban, egyet pedig a Kaptárban. Remélhetőleg a jövő év a technikai analfabétizmus felett érzett para leküzdésével és az első album rögzítésével fog telni, addig is meghallgathatjátok a Kaptár-beli koncert teljes, 50 perces anyagát.

Nem kevésbé örömteli, hogy nyáron kiváló minősítést zsebeltem be a diplomámra, melynek címe: Az ambient műfaj megjelenése David Lynch filmjeiben. A dolgozat törzsanyagát bátorkodtam feltenni erre a blogra is, három részletben olvashatjátok el: 1. Az ambient műfaj meghatározása, 2. Az ambient műfaj megjelenése a filmzenében, 3. Az ambient műfaj megjelenése David Lynch filmjeiben. 

Végül, de nem utolsó sorban megtisztelőnek érzem, hogy a Sonic Pieces legújabb, január végére várható kiadványához én adhattam a hivatalos teaser videót, melyet szegényes technikai tudásommal, de legalább lelkesen barkácsoltam össze. Otto A Totland Pinô című lemeze egyébként 2014 egyik legjobbja lesz, csak szólok!

Na de most jöjjenek az idei év legjobbjai. Szokás szerint szubjektíven, sok fontos dolgot kihagyva, de amiket listázva, azokat rogyásig hallgatva és még mindig imádva. 


15. Benoît Pioulard Hymnal
(Kranky)

Az amerikai illetőségű Thomas Meluch lemezről lemezre jobb. Réveteg-romantikus ambient folkja pillanatok alatt szalmaszálat csempész a szád szélébe, tücsköket a búzamezőre és narancssárga napkorongot az égre. Mint minden korábbi lemez, a Hymnal is tartalmaz egy (amúgy kiváló) slágert, a Margin mellett azonban legnagyobb örömünkre egyre nagyobb tér jut Meluch ambient mélyrepüléseinek is. Az eddigi legízletesebb Pioulard-egyveleg.

14. Lubomyr Melnyk Corollaries
(Erased Tapes)

A modern classical ambient "józanabbik" térfelén minden bizonnyal ez volt az idei legérdekesebb album. A gombaszerűen elszaporodott zongoraszólók közül fjordként emelkedik a veterán Melnyk munkája, mely "continuous music" címszóval gondolja tovább a Philip Glass- és Steve Reich-féle minimalizmust, és olyan monotonitást hoz létre, amely egyszerre idézi a techno mechanizmusát és az ambient örökké egyneműnek tűnő, valójában viszont örökké mutálódó voltát. A Le miroir d'amourt pedig kötelesek lennénk időkapszulába tenni az utókornak.

13. Globular Magnitudes of Order
(saját kiadás)

Nekem minden évben kell egy ilyen lemez - egy önfeledt pszichedelikus bezsongás! Az idei Shpongle (is) kissé csalódást okozott, az Ultimae, az Altar és az Aleph Zero sem rukkolt elő semmi igazán jóval, feltűnt viszont nemrég ez a Globular nevű bristoli csávó, és épphogy csak kiadta első EP-it, azt vettem már csak észre, hogy kezd az Entheogenic-kel, a Shulmannal és Ott-tal egyenértékű dolgokat művelni. Idei, saját kiadású nagylemeze majd szétrobban az energiától, Morison Bennett mégis olyan biztos kézzel vezérli a keverőt, hogy rég volt ennyire koherens egy psychill-album.

12. Minilogue Blomma
(Cocoon Recordings)

A skandináv progressive trance egykori nagyágyúi egy ideje már visszább vették a tempót, és a Son Kite projekt elhallgatása óta Minilogue alteregóval néznek a dolgok mélyére. Már a 2008-as Animals is ambiciózus munka volt, az öt évvel későbbi folytatás azonban sokadik hallgatásra is nagyszerűen bizsergető. Minimal house és ambient kétlemeznyi keveréke, meditatív lüktetés, finom acidcseppek, örvénylő és bódító loopok. Zen-techno napfényes délutáni szeánszokhoz.

11. Netherworld Alchemy of Ice
(Glacial Movements)

A jeges olasz kiadó vezetője, Alessandro Tedeschi (ha nem is újabb mérföldkővel, de) újabb mintapéldánnyal gazdagította a winter ambient kánont. Zenéje a felszínen mozdulatlannak tűnik, az egynemű jégréteg alatt viszont nagyon is morajlik az élet. Csendes környezet és jól működő mélynyomók szükségeltetnek a meghallgatáshoz. És sapka-sál, és mély levegő, és csukott szem.

10. Rafael Anton Irisarri The Unintentional Sea
(Room40)

Hasonló hangulat uralja Irisarri munkáját, mint a fent említett Netherworld-világot, azzal a különbséggel, hogy Irisarri gondolkodásmódja sokkalta háromdimenziósabb. A térrel, a távolságokkal és a mélységekkel való lenyűgöző játék nem mikroszkopikus részleteket idéz, hanem nagyívű panorámákat fest, a hallgatót pedig varázsszőnyegen repíti ködön és felhőkön át az éjszakai holdig.

9. Pausal Sky Margin
(Own Records)

Alex Smalley és Simon Bainton duója már a tavalyi listámon is az egyik legerősebb résztvevő volt, Forms című munkájukat pedig máris követi a Sky Margin, mely az epikus léptékek helyett ezúttal több kisebb elemből építkezik. A végeredmény persze ezúttal is 'eget' rengető, a srácok valami egészen egyedi módon tudják elegyíteni a pátoszt és a visszafogottságot, mindezt ráadásul lenyűgöző hangszeres felhozatallal.

8. John Lemke People Do
(Denovali)

Az a lemez, ami tavaly a Poppy Ackroyd-féle Escapement volt, idén John Lemke bemutatkozó munkája. A párhuzam természetesen nem véletlen. A fiatal művész Poppy segédjeként került a Denovali-csapatba, és hamar el is kezdte saját útját járni. A kétezres évek elején felfutott lounge kultúra elegyedik itt a kellemes IDM-mel, az aktuális modern classical tendenciával, és a számok mélyén időnként még klasszikus jazz elemek is felcsendülnek. Az idei év egyik legszórakoztatóbb munkája, melyről Andok Tamás is írt kritikát.

7. Melodía Saudades
(Own Records)

Az idei év egyik legjobb debütálása volt Federico Durand és Tomoyoshi Date közös természetjárása, mely számtalan deres őszi reggelemről olvasztotta le a hideget. Páratlan hangszerkavalkáddal (gitár, ukulele, citera, trombita, orgona, harangok) előadott ötszámos album, nyüzsgőbb életet vázol, mint egy Bosch-kép, a mindent átható, ébredéshangulatot idéző ködréteg azonban magabiztosan tartja egyben a vibráló hangkavalkádot. És az idei év egyik legszebb borítóját is ez az album kapta (a Haïkudesign keze munkáját dicséri). Kritika a lemezről.

6. Julianna Barwick Nepenthe
(Dead Oceans)

Épp az utolsó pillanatban értesültem róla Haunt Everestnek köszönhetően, hogy megjelent Julianna Barwick új, eddigi legjobb lemeze. A Nepenthe a Grouper által kitaposott ösvényről indulva nyit új csapásokat, álomködből vándorol váliumfelhőbe, láthatatlan szellemekkel parolázik, és néha még azt is elhiteti veled, hogy halott vagy. Az olyan pillanatok pedig, amikor Barwick szabad utat enged a torkának, olyanok, amelyekből még ma, 2013-ben is iszonyú kevés van.

5. Pan•American Cloud Room, Glass Room
(Kranky)

Vállaltan elfogult vagyok Mark Nelsonnal. Kiskamasz korom óta az egyik legkedvencebb zenészem, a mai napig csodálattal figyelem, mennyi mindent képes kihozni a környező világ hangjaiból, és mindezeket akár jazz vagy blues elemekkel is összemosni. Absztrakt világában kevés a fogódzó, a ritmusok könnyen tévútra visznek, dallamok helyett sok apró töredék fest hangulatot, és az egyébként is csendes atmoszféra miatt gyakran nehéz megtalálni egy-egy szám mozgatórugóját. Aztán ha megvan, az már veled marad egész életed során (mint ahogy eddig velem is). Kritika a lemezről.

4. Dadub You Are Eternity
(Stroboscopic Artefacts)

Abba a típusba tartozom, akik nagyon szeretik a dub technót, de nagyon hamar képesek is megunni. Évente átlagosan 2-3 olyan korong van, ami számomra emlékezetes, ebből pedig idén egyértelműen a Dadub bemutatkozó nagylemeze emelkedik ki. Akkora erő, mint amekkora a You Are Eternityben van, korábban nekem elképzelhetetlen volt ebben a műfajban. Kritika a lemezről.

3. Ben Woods This Digital Horizon
(saját kiadás)

A fiatal angol fiú mindenféle kiadói hátszél és promóció nélkül hódította meg az év elején didergő hallgatókat. This Digital Horizon című munkája közel sem az első, mégis az első igazán emlékezetes, mely Clem Leek Holly Lane-jének a világát ötvözi a Hammock duó legemlékezetesebb pillanataival. Woods alapvetően zongoraközpontú zenész, ezen a lemezén mégis a vonósszekció kapja a legnagyobb teret, létrehozva ezzel egy szinte már filmzenei atmoszférát. Szép, érzékeny zene. Kritika a lemezről.

2. Rauelsson Vora
(Sonic Pieces)

Végre egy ambient lemez, amely meg tudta ragadni a nyár hangulatát. Persze ott vannak Sven Weisemann kissé ragacsos finomságai is, de a Vora kivisz téged a tengerpartra, és meg sem próbálkozik elhitetni veled a sunshine-beach-happinesst. Egyedül vagy, homok megy a szádba, kiszárít a napfény, és az egyre erősödő szél miatt rögtön nincs is akkora hőség. Valami egészen különös, boldog melankóliát visz a víz, mindezt úgy, hogy a zene egy percre sem veszti el mediterrán frivolitását. Kivételes egyveleg, nem hallottam még ehhez hasonlót. Kritika a lemezről.

1. Simon Bainton Visiting Tides
(hibernate)

Ennek a lemeznek is a tengerpart a helyszíne, ezúttal egy kicsit északabbra, Angliában. Bainton munkáját a különböző vízparti séták ihlették, impresszióit pedig zongora, gitár, harmonika, hegedű, fuvola és szélcsengők segítségével rekonstruálta. Az erősen drone jellegű, monotonná azonban távolról sem váló végeredmény, bevallom, bőven meghaladja a leíró képességeimet, habár egy kritikában korábban már próbálkoztam vele. Nemcsak az idei kedvencem, hanem az örök kedvenceim közé is bekerült. Kritika a lemezről.


Szokás szerint kommentben jöhetnek a ti listáitok!