Keményebb, dinamikusabb hangvételben szólal meg Benoît Pioulard és Rafael Anton Irisarri második közös lemeze. Ez erőssége és gyengéje is egyben.
Persze van abban némi túlzás, hogy az Orcas zenéjét keménynek nevezzük, hiszen ha műfajilag kéne meghatározni, leginkább a dream pop, art rock és downtempo szentháromságát lehetne felhúzni rá. Stílusilag pedig olyan, mint bármelyik jobb Kranky-lemez: homályos körvonalakkal dolgozik, réveteg vokálok úszkálnak benne, keserédes melankólia hatja át. Koraesti bormámorok lírai gyűjteménye volt a két évvel ezelőtti bemutatkozó album, mely a szokatlan előadó-párosításnak köszönhetően azonnal kialakított egy (nem is annyira) kisebbfajta kultuszt körülöttük. Irisarri alapvetően ambient (és techno) zenész, mély drone ködökben vándorol, és hihetetlenül masszív hangviharokat tud kavarni. Ezzel szemben Pioulard szerény folkzenész, experimentális hátszéllel. Az egyveleg csodálatosan bizarr, eklektikus, mégis egységes az utolsó hangjegyig.
Az első album többnyire improvizációs sessionökből született etűdjeit ezúttal megfontoltabb, előre komponált darabok váltják fel, ahogyan a lebegős delíriumi hangulat is átadja a helyét egy sokkal józanabb, néha egyenesen populárisabb megszólalásmódnak. Jót tett ez a váltás az Orcasnak! Na nem azért, mert az ambientben fürdő folk balladák nem működtek a debütlemezen - hanem mert a dinamikusabb, rockosabb dolgok is működnek! A Yearling legjobb pillanatai kétségkívül azok, amikor a páros enged a szélesebb közönséggel kompatibilis hangzás csábításának, és nem szégyell akár rádióbarátnak is nevezhető stílusban zenélni. A Half Light és az An Absolute című számok emelkednek ki a jólesően mákonyos összképből. Ez a két darab baromi erősen tudja hozni a mérföldhosszan elnyúló, kietlen amerikai autóutak naplementében úszó eszményképét, szinte érezzük is a résnyire lehúzott ablakon süvítő szelet.
Pioulard éneke ezúttal is nagyszerű, karcos és lágy egyszerre, ugyanez igaz a gitárjátékára, és voltaképpen az egész lemezre. Az, hogy Irisarri afféle varázsló, ha sound designról és masterelésről van szó, tulajdonképpen már nem újdonság, mégis képes mindig az újdonság erejével hatni a felismerés, hogy mennyire zsigerekig hatóan tud bánni a hangokkal. A Yearling elődjéhez hasonlóan sűrűn rétegzett, ráadásul vendégdobosok is besegítettek: az Efterklang live band Martyn Heynéje és a Telekinesis Michael Lernerje pillanatok alatt képes a Tears for Fears-korszakot napjaink nyelvére átültetni.
Mindent összevetve az Orcas ismét profi és ízletes munkával járult hozzá az erkélyen üldögélős estéinkhez. Ha bármivel kapcsolatban mégis hiányérzetünk lehet, az talán pont az ambient. A nyitó és záró tételen kívül inkább csak a háttérben meghúzódó elemként van jelen, nincsenek (pedig hiányoznak az) emlékezetes elszállások, mint pl. az első korong Standard Error című finomsága. A srácok ezúttal érezhetően inkább egyfajta szintézisre törekedtek, ahol ambient és pop karöltve sétál a réten, de ez csak a Capillaries című tételben sikerült kiemelkedően jól. Technikai értelemben Irisarri jelenléte pokolian erős. Szerzőként mégis hiányzik az összképből.
