.jpg)
El vagyunk látva az idei őszre is. Nemcsak a Pausal jelentkezett új albummal, de a duó tagjai külön-külön is kiadták legfrissebb munkáikat.
A Pausal duót két angol srác, Alex Smalley és Simon Bainton alkotja, akik közösen legalább annyira erősek, mint külön-külön. Most ősszel biztosra mentek, és egyszerre három albumot is napvilágra hoztak a ködös angol műhelyből. Amit eddig is sejthettünk, most tovább szilárdult: a műfaj figyelemre méltó, érdekes színfoltjai ők, és jelen pillanatban talán ők azok, akik a modern classical ambient területén, vagy még tágabban és még bátrabban fogalmazva: az ambient területén az egyik legelőremutatóbb irányvonalat prezentálják.
Pausal Sky Margin
(Own Records)
Örömteli, hogy az angol duó a harmadik lemezéhez érkezvén mintha kezdene bekerülni az ambientkedvelők tudatába. Első két munkájukat (Lapses, Forms) a Barge Recordings publikálta, és csak találgatni lehet, hogy a gyenge marketing vagy a csillagok szerencsétlen állása tehet róla, de néhány elismerő biccentésen kívül nem sok reakciót váltottak ki a hallgatóságból. Pedig! Pedig a Pausal rendkívüli erejű zene. Már az első két dolgozat is tanúbizonyságát adta a srácok, Alex Smalley és Simon Bainton közötti kiváló ko-operációnak, a most megjelent Sky Margin pedig talán még felül is múlja a korábbi teljesítményüket.
Hangzásvilágában az eddigi legkoncentráltabb, legegységesebb Pausal-művel van dolgunk, melyen maguk a számok is olyan természetességgel folynak egymásba, mint két patak. Soha jobbkor nem jelenhetett volna meg: az egyre hűvösebb őszi idő, az egyre vastagabb avar, na meg persze a mind sűrűbb ködök remek díszletként szolgálnak a lassan kibontakozó, enyhe melankóliával és rengeteg apró részlettel átitatott tételeknek. Kiemelkedő pontok és félelmetes mélységek helyett a föld fölötti egyenletes, kellemes lebegés vezet minket végig, és pont olyan meditatív hatással van ránk, mint egy hosszú őszi séta.
Olan Mill Hiraeth
(Preservation)
Alex Smalley a nagyszerűen sikerült Home című lemez után maradt az ausztrál Preservation műhelyében, és folytatta az előző évben megkezdett történetet. Miután bódító eufóriával átitatva megzenésítette az otthon idilli képét, ezúttal az idilli állapot iránti kiolthatatlan vágyakozást választotta a lemez témájának. A 'hiraeth' egy nehezen lefordítható walesi szó, mely körülbelül azt a fajta honvágyat jelenti, amikor tudod, hogy már nem térhetsz vissza oda, ahova szeretnél. Ez eredményezhetne depresszív, letargikus zenét is, de hát mégis csak Olan Millről beszélünk.
A tavalyi Home és a 2010-es Pine földöntúli, már-már szakrális zavartalansága ugyanakkor itt egy józanabb, életközelibb hangvételnek adja át a helyét. A negyvenperces lemez öt tételből áll, a zenei dramaturgia pedig a 3-4. opuszban csúcsosodik (Cultivator, Nature for Equal Rights) - ezek jó eséllyel nevezhetők Smalley eddigi főműveinek. Tízperces játékidőn túli, epikus darabok ezek, melyek pont olyan megfontolt szerkezet mentén bomlanak ki, mint egy jól megtervezett és katarzisban végződő nagyregény. A maradék három etűd sem okoz csalódást, bár meglepetést sem: ezek a jól ismert Olan Mill-i gyönyört hozzák megbízhatóan. Alex Smalley ismét erős anyagot tett le az asztalra.
Simon Bainton Visiting Tides
(Hibernate)
A Pausal duó másik felétől, Simon Baintontól még kevés önálló művet hallhattunk. Sun Settlings című, egyébként korrekt kislemeze után most először jelentkezik egészestés albummal. A debütálása pedig több mint meggyőző - maga a tökély. A (sajnos) csak bakeliten megjelenő Visiting Tides már a gyönyörűen kidolgozott (Richard Outram fotójával ellátott) borítóval is megelőlegzi a lemez komoly szándékait. Sűrű, mégsem megterhelő zenét hallunk, melynek két fő alkotóeleme a levegő és a víz. Maguk a számok is ezen a két területen mozognak (lebegnek) leginkább: repülnek és hömpölyögnek.
Bainton különféle angol vízpartokról nevezte el a lemez számait, ezzel is mutatva fő inspirációs forrását. Zenéjének képiessége pedig olyannyira erős, hogy fekvőhelyzetben, szemünket becsukva alig pár másodperc után ott állunk a víz mellett, érezzük a csípős reggeli szelet, és az aprószemű homokot a nyelvünk hegyén. Akárcsak Smalley, Bainton is alapvetően akusztikus megoldásokkal (gitárral, zongorával, harmonikával, fuvolával, szélcsengőkkel) dolgozik, a végeredmény viszont olyan homogén, amilyennek egy tisztességes, a határokat teljességgel felszámoló ambient albumnak lennie kell. Mintegy kéttucatnyi hallgatás után immár biztos: számomra az év egyik legjobbja. De nem kizárt, hogy a műfaj örökérvényű legjobbjai között is ott a helye.
