Az amerikai Kranky kiadónál két új tavaszváró kiválóság látott napvilágot.
Úgy sejtem, az 1993 óta létező, chicagói Kranky nem szorul bemutatásra - ilyen vagy olyan módon biztosan találkoztál már vele. Többek között az alábbi előadókat jegyzi: Stars of the Lid, A Winged Victory for the Sullen, Pan•American, Labradford, Windy & Carl, Jessica Bailiff, Loscil, Tim Hecker, Mirrorring... a sor még sokáig folytatható, csak félő, kiszáradna a szánk a nagy nyálcsorgatásban.
A Kranky azon kevés kultuszkiadók egyike, amelyek kezdettől fogva széles spektrumból, magas minőségen szállítják a piszkos-karcos-homályos vintage életérzést, és mindezt a mai napig úgy teszik, hogy tökéletesen elkerülnek mindenféle hipster- vagy más jellegű cécót. A Kranky-albumok voltaképpen a könnyűzene táborába sorolhatóak, de minden lemeznek csak a tábor legszélén jut sátorhely. Ettől (is) válnak egytől-egyig izgalmassá. Az alábbiakban két újat ajánlok a figyelmetekbe. Régivágású mixtape-ekhez híven az A-oldal vidám és pörgős, a B-oldal pedig megfontoltabb és melankolikusabb.
Benoît Pioulard Hymnal
Miután Pioulard (polgári nevén Thomas Meluch) tavaly bemutatkozott Rafael Anton Irisarrival közös projektével, az Orcasszal, idén tavasszal ismét önálló lemezzel örvendeztet minket. A három évvel ezelőtti Lasted hangzásvilágát követve a Hymnal is réten, úton-útfélen szaladgálós folkot kínál sok gitárral, annál is több visszhanggal és apró zörejekkel. A tavalyi Orcason vált először nyilvánvalóvá, hogy Pioulard tulajdonképpen nemcsak kiváló zenész, de remek énekes is. Különös, hogy szólómunkáiban a srác mégis mindig elrejti a saját hangját - ez most sincs másképp, réveteg vokálja majdhogynem csupán bogárként van jelen ebben a napfényes tavaszi tájképben. Ez ugyanakkor szemernyit sem gyengíti a rövidke (41 perces) és érzékeny korongban rejlő energiát. Külön öröm, hogy a korábbi munkák (Précis, Temper, Lasted) egyenetlenségeit korrigálva a Hymnal összképe mindvégig egységes és tudatosan koreografált marad, ami az ambient betétekre is vontakozik. A Gospel, a Censer és a Knell című számok felhőbámulós álmodozása kifejezetten jól esik a többi szám hol romantikus, hol jólesően kelekótya, hol pedig kimondottan megfontolt andalgása közben.
Nézd meg a Margin című számhoz készült klipet, mely Truffaut Négyszáz csapása előtt tiszteleg.
Grouper The Man Who Died In His Boat
Liz Harris egyre sötétebb lemezeket adott ki a 2008-as, talán eddigi legsikeresebbnek mondható Dragging a Dead Dear Up a Hill óta. A 2011-es duplalemezes drone-tenger (A|A) után a tavalyi Violet Replacement egészen a mélység fenekéig süppesztette a hallgatót másfélórás váliumködjével. Annyi biztos, hogy Grouper-lemezek hallgatásától sosem kerül az ember hurrá-optimista hangulatba, a most megjelent korong mégis megkönnyebbülésként vagy egyfajta "felébredésként" érheti a bolyongani csak mértékletesen kívánó hallgatót. A Dead Dear akusztikus gitárral sűrűn behálózott erdejébe térünk itt vissza, egyébként szó szerint: a The Man Who Died In His Boat azt a 11 felvételt gyűjti össze, amelyek anno nem kerültek rá a 2008-as kiadványra. Az eredmény nagyon hasonló: Grouper egyszerre idézi a gyerekmesék, illetve az egész gyerekkor tompa, homályos emlékét és a jelen melankóliáját. Liz Harris lenyűgöző hangszeres virtuozitását csak egy dolog múlja felül: az érzékenysége. A magányt, a reményvesztettséget és a fájdalmat olyan őszinteséggel képes bemutatni, hogy mi mindenféle negédes szánakozás nélkül csak állunk és bámulunk a bátorságán. Na meg a történeteken, amiket egy-egy szám néhány percében képes elmesélni, hogy utána aztán évekig bennünk visszhangozzon, akárcsak a felismerhetlenségig torzított gitárok az elborultabb Grouper-munkákban.
Hallgass meg egy számot a lemezről:
