A név két eltérő stílusú zenész, Benoît Pioulard és Rafael Anton Irisarri duóját, valamint kettejük édeskés, kicsit popos és kicsit experi bemutatkozó lemezét takarja.

Igencsak meglepő, de egyben izgalmas is, hogy ők ketten összeálltak zenét készíteni. Míg Irisarri professzionális stúdiókörülmények között készít letisztult, a minimalista irányvonalat sem megvető ambientet, addig Pioulard szerény eszközökkel rögzíti olykor kísérletinek is nevezhető, folkpop-beütésű cuccait. A kettejük műfaji gondolkodásmódja között éppoly kevés az átfedés, mint zenéik hangulatában: Pioulard napfényes és játékos (erre az egyik legjobb bizonyíték a Shouting Distance), Irisarri pedig rezignált és borús (a Deception Falls egy példa a sok közül).

Az ilyen projektek általában háromféleképpen sikerülnek. Van olyan, amikor a két, egyénileg zseniális zenész együtt csak duplázza a zsenialitás mértékét (lásd A Winged Victory For The Sullen). Ennek az ellenkezője, mikor az egyéni, egyébként értékes stílusjegyek annyira erősek, hogy sehogyan sem tűnnek egymással kompatibilisnak (lásd Pete Namlook és Gaudi közös lemeze). És végül van az, mikor duóról beszélünk ugyan, de valójában csak az egyik zenészt érezzük a zene mögött, a másik mintha eltűnne (lásd a Evan Marc és Steve Hillage közös lemezét).

Az Orcas első hallgatásra egyértelműen a harmadik csoportba látszik betagozódni. Nem csupán azért, mert az album kilenc felvételéből hetet Pioulard énekel végig, de azért is, mert Irisarri korábban megismert rideg hangzásvilága itt feloldódik az enyhén euforikus, kába fényárban. Nagy szerencse viszont, hogy a közel sem mindig tökéletes Pioulard ezúttal igazán elemében van. A hangja érett és tiszta, mely néhol réveteg dúdolásban (Arrow Drawn, Carrion), néhol pedig borzongatóan mély basszusban (Pallor Cedes, Until Then) teljesedik ki.

Mégis, néhány hallgatás, és főképp némi összehasonlítás után egyértelművé válik, hogy az Orcas legalább annyira Irisarri, sőt bizonyos szempontból sokkal inkább Irisarri produkciója is. A jóval spontánabbnak tűnő Pioulard bevallottan nem a technika megszállotja, zenéit a legegyszerűbb szoftverekkel rögzíti és effekteli. Nem úgy Irisarri, aki valóságos virtuóz, és a legapróbb részleteket illetően is biztos kézzel uralja a munkáit. Közös lemezük tehát fényárban úszik, felemel, de mindez rendkívül precíz mértani pontosággal lett kiszámítva. A fűben üldügélős, szalmaszálrágcsálós folk rajongóit talán taszítja a megkomponáltságnak ez a formája, Irisarrit viszont ezért is szokás kedvelni: nála minden a helyén van.

A vokállal tűzdelt ambient ne riasszon el senkit. Nem a capella éneklősdiről van itt szó, Pioulard egyébként lenyűgöző hangja sokkal inkább csak egy elem a sok közül (A Subtle Escape), amikor pedig mégis hangsúlyos, olyan ereje van, hogy mozdulni sem tudunk tőle. Az Orcas a fogyaszthatóbb hangvétel mellett is éppannyira "koszos", zajos és hosszan úszkáló loopokkal telepakolt, mint bármelyik Irisarri-munka, mindemellett pedig hű marad Pioulard önfeledtebb stílusához is.

Az összképből kár lenne bármit is kiemelni - tökéletes. Nincsenek gyengébb vagy kevésbé sikerült pillanatok, minden darab magával repít és mosolyt csal az arcunkra. Az Until Then azért mégis külön szót érdemel. Miután a Broadcast együttes énekesnője elhunyt, a fiúk úgy érezték, valamivel tisztelegniük illene Trish Keenan és a banda előtt. A választás a 2000-es Until Thenre esett, amelyet a fiúk olyan gyönyörűen dolgoztak át, hogy nemcsak az eredeti szám fényét halványítja el, de valamelyest ebből a lemezből is kiemelkedik.

Hasonlóan érdekes párost alkot a szintén nemrég debütált Mirrorring is. Liz Harris (Grouper) és Jesy Fortino (Tiny Vipers) első közös lemezéről, a Foreign Bodyról a következő bejegyzésben lesz szó.

Kapcsolódó anyagok:

• interjú az Orcasszal
• Andok Tomi rövidebb, lényegretörőbb kritikája
• a lemezt kiadó Morr Music honlapja