Hűvös, viharos albummal kísér minket a télbe Irisarri legújabb szólólemeze. Megérte három évet várni rá.
Rafael Anton Irisarri fontos név az ambientben. Saját neve alatt, valamint The Sight Below alteregóval már mintegy féltucat nagyszerű kis- és nagylemezt publikált, tavaly tavasszal pedig Benoît Pioulard oldalán mutatkozott be, és prezentálta az ambient pop egy egészen újfajta megközelítését – az Orcas debütjéről itt írtam korábban. Kreativitása mellé rendkívüli lelkesedés és szakértelem is társul, így valósulhatott meg az amerikai Substrata ambient fesztivál, és az nem meglepő, hogy egyre több stúdió kéri fel masterelésre.
Seattle-i művészről beszélünk, ez pedig tisztán kiviláglik (kisötétlik?) valamennyi szerzeményéből is. Ködös, vizenyős atmoszférákkal dolgozik, hűvös szelekkel és nehéz felhőkkel. Mintha csak a norvég Biosphere vagy Svarte Greiner súlyos, helyenként egyenesen fenyegető és félelmetes zenei világa találkozna a főleg olaszok által kultivált drone-nal, Irisarri olyan helyekre kalauzol, ahol nemcsak napfény nincs, de élet is alig. Persze azért van, különböző energiák legalábbis. Akárcsak a 2010-es The North Bend, a most megjelent The Unintentional Sea is monotonnak tűnő, statikus hangzásvilágot mutat. A felszínen minden csendes. A borítón is látható puha köd alá merészkedve azonban komoly erők dolgoznak, és ha a gyanútlan hallgató egyszer átadja magát a lassú süllyedésnek, nem szabadul egykönnyen.
Legyen szó akár a The Sight Below-féle ritmikusabb, dub technós világáról, az Orcas könnyedebb, populárisabb tónusairól vagy Irisarri zongora-átiratairól (Arvo Pärt "remixe" a modern classical egyik csúcsteljesítménye) – legyen szó bármilyen műfajról, Irisarri stílusa és technikája többé-kevésbé mindig azonos, és mindig zseniális. Puha körvonalakkal, mély basszusokkal, alig-ritmusokkal kezdi felvázolni a darabok körvonalát, és idegnyugtató lebegést ígér. Majd aztán észrevétlenül kezd egymásra mosni mind több és több réteget, a basszusok egyre csak terebélyesednek, a torzított gitárok már-már drone szörnyekké nőnek, és a rendszertelennek tűnő ritmus egyre inkább valamiféle sajátos mechanizmus szerint kezd magába emészteni mindent maga körül. S közben minden fortyog, hullámzik, hömpölyög végeláthatatlanul, mi pedig észre sem vesszük, hogy már rég nem a ködben ereszkedünk alá, hanem a víz alatt sodródunk, és mindennemű kapálózás hiábavaló.
Fejhallgatóval vagy jobb minőségű hangfalakkal tudja igazán kifejteni a hatását az album. És többszöri hallgatással. Technikai és átvitt értelemben is sokrétű munka. Szépen megmunkált, simára gyalult felszíne alatt olyan világok lakoznak, melyeknek megteremtésére csak néhány igazán nagy alkotó képes: Robert Rich, Steve Roach, Opium, Grouper és még néhányan. Irisarri hajója gyámoltalanul hánykolódik a tenger közepén, és ha elég erősen kapaszkodunk, átélhetjük, milyen a vihar, a tél gyomrába süllyedni.
