A kultikus trió 14 év hallgatás után mutatja be a második lemezét. A szebb napokat is megélt Dakini Records körül ez idő alatt elhalkult az élet, de ettől még remélhetőleg megtalálja a közönségét ez a remekmű.
A Padmasana a 90-es évek végén alakított kultuszt – vagyis gyakorlatilag egy fél generációval korábban. A Namlook-nemzedék kortársai voltak, na meg az egyre jobban (ekkorra már a lounge kultúrában is) terjedő dub irányzatoké. Bemutatkozó lemezük is ezt a két területet ötvözte: egyrészt hosszú szintetizátortémák segítségével alkotott space hangulatot, másrészt gömbölyűre csiszolt, mély dubokkal hipnotizált. Hipnózis-zenéről volt szó ténylegesen: a techno és a trance műfajok örökségéből merítve repetitív, gyakran monoton pulzálás vezette a hallgatót a tudat egyre mélyebb bugyraiba, vagy épp egyre szédítőbb magasságokba. Inkább az utóbbi: a Padmasana mindig is a szinte már szakrális tisztaságáról volt híres.
Eltelt tehát 14 év, és akiben még mindig él a kilencvenes évek ambient kultúrája iránti szenvedély (azért vagyunk még páran), most nagy izgalommal kelhet útra egy újabb meditatív kiránduláson. Ismét tízperces játékidő fölötti, lassan kibontakozó, ambient szőnyegeken repkedő finom trance-es effektek mantráznak, vagy épp falevélként hullanak alá tömegesen. Nem sokáig várat magára a dob sem, és egészséges, erős szívdobogásként kíséri végig a lemezt. Ha a Padmasanáról van szó, a dob mindig egyfajta életesszencia, mindennek a kezdete és egyben a lényege is, valamennyi történést és érzést átható jelenség. A szerzők King Tubbyt említik fő inspirációs forrásként, én még hozzátenném a japán dobzene hagyományát is, azon belül is többek között az Ochi Brotherst, akik szintén publikáltak anno a Dakini égisze alatt.
Ez a dob/dub-központúság a harmadik számban bontakozik ki a legteljesebb formában. Az első két tétel bizsergető chilloutja után a Vibration a deep house esztétikájával csábít, és szenzációs tízperccel csavarja meg az agyunkat. Mielőtt azonban még azt hinnénk, hogy a Padmasana átnyargalt az uptempo világába – erről szó sincs. Akárcsak a 90-es évek nagyjainál (Tetsu Inoue-nél, az Orbnál vagy a Saafi Brothersnél), a dinamikus dobritmust vastag loopfelhők övezik, melyek néhol szinte statikus jelenléttel, máskor pedig hajnalban gomolygó ködként hoznak létre bódító atmoszférát. Nem hiányozhatnak természetesen a pszichedelikus ambientben oly gyakorivá váló szöveges betétek sem, melyek hol tisztán, hol finom torzításokkal, de sosem tolakodóan narrálják a hallottakat. Ezúttal többek között az Egy makulátlan elme örök ragyoságából, David Lynchből és ősi indián bölcsességekből áll a repertoár, a téma pedig mi más is lehetne, mint a módosult tudatállapotok.
A végeredmény lenyűgöző: egyszerű, tiszta és felvillanyozó. A trió vezetője, egyben a Dakini kiadó feje, Makyo ezúttal nem a Yakshinin és a Swara Mandalán prezentált bonyolult pszichedeliát hozza, hanem visszanyúl egészen a Vismayáig, és ezt kéri a hallgatótól is. Hosszú darabokkal dolgozik az album, és bár harmonikus hangzásvilága miatt háttérzeneként sem zavaró, igazán mégis teljes odaadással, egyfajta szeánsz keretében befogadva tudja elnyerni a kiteljesedést – s vele együtt mi is.
