Évről évre hosszabb toplistákat olvashattok. Ezúttal 25 remekművön keresztül tekintünk vissza a 2012-es termésre.

Nagyon jó év volt az idei gyakorlatilag minden előadó és minden műfaj szempontjából. Amellett, hogy a modern classical ambient letisztultsága továbbra is remek albumokat eredményez, új, izgalmas ösvényekkel is gazdagodott ez a terület. Szintén érdekes szerelemgyerekek születtek a dub techno és a dubstep, valamint az ambient házasságából, de erős munkákkal gazdagodtak a tradicionálisabb műfajok, többek között a dark ambient és a pszichedelikus ambient is. Jóllehet, az átfogóan értelmezett elektronikus zenében sok az új tendencia, az ambientet idén sokkal inkább a minőségi hagyományőrzés, valamint az egyéb nem-ambient műfajokkal való barátkozás jellemezte.

A korábbi hagyománnyal szakítva ezúttal nem rangsor, hanem ABC-rend szerint kerülnek bemutatásra az albumok. Zsenialitásuk sokfélesége értelmetlenné tenne bármiféle prioritást. Talán mondani sem kell: a lista szubjektív, egyéni toplisták előtt pedig vörös szőnyeg gördül a kommentdobozban.


Brambles Charcoal
(Serein)

A szerényen építkező walesi kiadó 2010 óta csendes, és idei egyetlen kiadványa kapcsán sem lehetne hangoskodással vádolni: a Charcoal elegánsan kivitelezett, visszafogott munka. Gitár-, szaxofon- és zongorabetétei puha takaróként ölelik körbe a selyemfinom elektronikát, egyszerű, mégis érzelemdús dallamossága pedig bármikor instant kikapcsolódást ígér. Érdemes fejhallgatóval is kipróbálni: a nagy ívben felépülő loopok mellett tengernyi apró, disszonánssá viszont sosem váló zaj népesíti Brambles zenéjét. Nagyszerű debütálás, Mark Dawsonra érdemes lesz figyelni.


Carlos Cipa The Monarch and the Viceroy
(Denovali)

Ahogy telnek az évek a modern classical ambient fölött, úgy nő exponenciálisan a zongoraszólisták száma. Az egyszerűen megszólaltathatónak gondolt hangszer valójában a vaskos közhelyek melegágya, amire sajnos napjaink legnagyobb előadói is egyre jobb példát szolgáltatnak. Már csak ezért is hat üdítően a német fiatalember bemutatkozó lemeze, mely sűrűn megpakolt 50 percben mutatja be, milyen sokat számít még mindig a klasszikus zenei képzés, és a három arpeggiónál bonyolultabb ötletekből álló zenei gondolkodásmód. Carlost idén az Akvárium színpadán is megcsodálhattuk, itt a blogon pedig interjút is olvashattatok vele, valamint Andok Tamás kritikáját magáról a lemezről.


Connect.Ohm 9980
(Ultimae)

Évek óta nem volt ilyen erős a francia pszichedelikus ambient kiadó. Megjelent náluk egy remek válogatáslemez (Greenosophy), új albummal (nem is akármilyennel!) jelentkezett Sync24 és Aes Dana is, valamint ismét morning trance-ben utazott Solar Fields. Mindennek tetejébe pedig megjelent Cell és Hybrid Leisureland első közös lemeze Connect.Ohm néven, és olyan magas minőségben, hogy hónapok óta nem győzzük csodálni. Semmi újítás, semmi kockázat: csakis színtiszta psyamb, melyet talán 2003 körül hallhattunk utoljára ilyen gyönyörűen szólni.


Desolate Celestial Light Beings
(Fauxpas)

Idén is lenyűgöző koronggal ajándékozott meg minket Sven Weisemann, ezúttal még több ambienttel megtöltve a szoftos IDM, a laza dubstep és a nosztalgikus house szentháromságát. Az erre a műfajkombinációra manapság szinte mindig jellemző morcos arroganciát itt pillanatok alatt elfújja a frivol nyári szellő, szirupos érzelgősségnek viszont nincs helye, szerencsére. A modern romantika lágy dub köntösben lép elénk, miközben minden egyes másodpercéből süt a coolság. Megjelenésekor kritikát is írtam róla, olvasd el!


The Flashbulb Opus at the End of Everything
(Alphabasic)

Miután hosszas várakozás után Kettel és Secede első közös lemeze aligha váltotta be a hozzá fűzött nagy reményeket, az év legjobb IDM-lemeze számomra vitán felül Benn Lee Jordan sok rövid részből összeálló eposza lett. Akárcsak a gyönyörű borító, a 25 egymásra és egymásból épülő szemelvény is játékos expresszionizmussal szökdécsel az IDM, a glitch, a modern classical, a post-rock, a nyomokban jazzt is tartalmazó downtempo és az ambient között. Hegedű, cselló és zongora itt teljesen egyenértékű az absztrakt hangformációkkal és a környezeti hangfelvételekkel, a sokféleség káoszát ügyesen kikerülve mégis átgondolt és izgalmas történet rajzolódik ki a 75 perces lemez során.


Grouper Violet Replacement
(Yellow Electric)

Minden korábbinál mélyebbre visz minket Liz Harris, aki a drone rockot évek óta letális dózisú ambienttel mérgezi Grouper néven. A tavalyi duplalemez (A|A) után még tovább minimalizálódott zenei világ ezúttal már halvány töredékekben sem emlékeztet rockra - avagy bármi másra az ébrenlét birodalmából. Sleep ambient, ha létezik ilyen. Minden másodperce ugyanaz, és minden másodperce más: a sok, egymástól nem elkülöníthető loop észrevétlenül formálódik másfél órán keresztül, intuitív módon, kezdet és végpont nélkül. Elismerem, unalmasan hangzik, pedig zseniális. Előtte talán csak Robert Rich (Somnium) és Brian Eno (Neroli) tudta ezt jól csinálni.


Holy Other Held
(Tri Angle)  

Ezt nevezem debütálásnak! Tavaly már kiadott ugyan egy kislemezt szintén a Tri Angle-nél, a Held című, egyébként szintén rövid (35 perces) munka megkoronázza a Holy Other sikerét. A sok apró hangszilánk és a keményen hasító dobok miatt akár töredékes is lehetne, mégis olyan légies az egész, hogy szinte el is felejtjük, hogy nagyon hasonlót már hallottunk Mount Kimbie vagy Burial néven. A Holy Other tulajdonképpen dubstepet (vagy post-dubstepet) játszik, csak a megszokottnál kicsit lassabban és több ambienttel. Egyszerű képlet, de hé! Ha egyszer ilyen jól hangzik?!


Sophie Hutchings Night Sky
(Preservation)

Ha rangsort állítanék, Sophie Hutchings a dobogón végezne. A kortárs klasszikus zene idén az ő billentyűin, harmonikáján, csellóján, oboáján, fuvoláján - egyszóval az ő lemezén szólt a legjobban. Romantikája Carlos Cipához és Dustin O'Halloranhez hasonlít, stílusa viszont a zongorán kívüli sok további hangszer és az apró zörejek miatt leginkább egy ékszeres dobozra hajaz, giccs és hivalkodás nélkül. A letisztult, elegáns, mély csöndek és lassan feloldodó visszhangok pedig képesek valóságos ambient viharrá változni, például a Between Earth and Sky című remekműben. Mind gondolatilag, mind technikailag első osztályú kiadvány. Sophie-val interjút is készítettem pár hónapja, itt elolvashatod!


Kane Ikin Sublunar
(12k)

Jó éve volt Taylor Deupree kiadójának, az amerikai 12k-nek is. Ő maga is elkészült egy kiváló albummal (Faint), ezen kívül pedig megjelent Gareth Dickson remek akusztikus ambient balladacsokra (Quite A Way Away), plusz a The Boats-korong (melyről írtam is). Mind közül a legjobb mégis a Solo Andata duó egyik tagjának a szólólemeze, mely a Vladislav Delay- és Joel Tammik-féle idm-ambient közeget erősíti egyedi ötletek sokaságával. A Sublunar 16, többnyire rövid, ám annál pezsdítőbb etűdöt tartalmaz. Nem éppen forradalmi erejű, de első osztályú, igényes szórakoztatás.


Thomas Köner Novaya Zemlya
(Touch/Denovali)

A dark ambient koronázatlan királya hároméves hallgatást tört meg, jobban mondva folytatott a Novaya Zemlyával. Minden korábbinál csendesebb, visszafogottabb albumot kapunk, melyen a csend éppolyan jelentős hangszer, mint a litoszféra lemeztektonikáját illusztráló hangfolyamok. Sötét világa mellett ugyanakkor meglepően sok a fényes, párás, puha tónus is. Számomra pedig örömteli, hogy a sok zseniális, de kétségkívül egynemű és monoton darkulások után Köner a 2004-es Nuuk világát folytatja, és a maga műfaján belül meglepően mozgalmas zenét készít.


Lights Out Asia Hy-Brasil
(n5MD)

Michael Rush kilépésével egy új, véleményem szerint sokkal élvezetesebb korszak kezdődött el a Lights Out Asia életében. Rush gitározott, a mínusz egy gitár pedig határozottan jót tett a fiúk hagyományos keretek között mozgó post-rockjának. Felértékelődött a dob és a ritmus, több az elektronika, kifinomultabb a dallamvilág, mesélősebb, filmzeneszerűbb az elbeszélésmód: a Hy-Brasilon egyszerűen sokkal jobbak az arányok. Műfaji mérföldkő ugyan nem válik belőle, de az idei legjobb post-rock kiadványok között határozottan helye van.


Mirrorring Foreign Body
(Kranky)

Tiny Vipers és Grouper első közös munkája izgalmas átmenet a kába álmodozás, az emésztő fájdalom és az éjsötét rezignáció között. Nem csupán a két énekesnő törékeny és réveteg (mégsem elúszó és céltalan) énekhangja teszi megejtően érzékennyé ezt a lemezt, hanem kettejük különböző zeneiségének tökéletes és józan mértékben történő elegyítése is. A Foreign Bodyn nem sok tiszta vagy éles hangot találunk: minden tompa és sokszor bizonytalan körvonalú. Mintha nem is mások, hanem a saját fejünk - az agyunk, a saját érzéseink és emlékeink - zenélnének. A lemezről írtam kritikát is.


Olan Mill Home
(Preservation)

Annak ellenére, hogy az Olan Mill hangszeres repertoárja egyre bővül (itt fuvola, zongora, orgona, gitár és hegedű alkotja a zenei világot), a jellegzetesen éteri hangzásvilág mintha nem változna jelentősen, legfeljebb csak új árnyalatokkal bővül. A modern classical ambient egyik olyan előadójáról van szó, amelyik voltaképpen Brian Eno-san tiszta ambientet készít, csak épp szinte kizárólag akusztikus úton. A nyolcszámos album meditatív, túlvilágian tiszta munka, akárcsak az előző két lemez (a Pine-nal mutatkoztak be 2010-ben). A meglehetősen borongós és pátosszal telt Paths után a Home - talán a címéből is adódóan - valóban mintha az otthon melegét árasztaná, és a szikár hegyvidék helyett a meleg takaró alá csábít.


Orcas Orcas
(Morr Music)

Az ambient a popzenével is jól kijön. Ezt igazolta idén több lemez, például Yagya új munkája is, a legjobban mégis Rafael Anton Irisarri és Benoît Pioulard első közös albuma sikerült. Meglepő, de egyben izgalmas is, hogy ők ketten összeálltak zenét készíteni. Míg Irisarri professzionális stúdiókörülmények között készít letisztult, a minimalista irányvonalat sem megvető ambientet, addig Pioulard szerény eszközökkel rögzíti olykor kísérletinek is nevezhető, folkpop-beütésű cuccait. A két világ ötvözése igényes és élvezetes munka, melyről bővebben már írtam a megjelenése idején.


ÖRF Amalgamation
(saját kiadás)

Első osztályú pszichedelikus ambientet szállít nekünk bemutatkozó kislemezén a két magyar srác. Az arányok kikeverését tanítani lehetne ezen az EP-n keresztül: az Amalgamation pont attól működik, hogy nem követi a kétezres évek második felétől elinduló hiperelektronikus túlkapásokat, hanem megmarad a mértéktartó agycsavarásnál, elegendő teret hagyva a pszichedeliának, a kellemes dallamvilágnak és a masszírozó basszusoknak. Az Amalgamationön minden stimmel, és sokadszori hallgatásra is képes új kapukat megnyitni. A lemezt becsületkasszás alapon le tudod tölteni itt.


Pausal Forms
(Barge Recordings)

Két évvel a bemutatkozás (Lapses) után újabb finomsággal lép porondra az angol duó, melynek egyik tagját, Alex Smalleyt az Olan Millből ismerhetjük (a másik srácot Simon Baintonnak hívják). A kapcsolódás a zenében is érezhető, a túlvilági, éteri harmónia itt is éppolyan esszenciális, sőt a számok hosszú játékidejének és a nagyobb volumenű témáknak köszönhetően még jelentősebb. A Forms egyik legizgalmasabb vonása az, amikor a drámai szépségű loopok Ishq-tól ismerős hangtörpékkel és zajmanókkal sokasodnak. Minden ízében tökéletes, (eleddig általam is) méltatlanul mellőzött album.


Pjusk Tele
(Glacial Movements)

Harmadik lemezén a norvég duó egyrészt megtartja a már jól ismert hűvös atmoszférát és az apró hangok nyújtotta részletgazdagságot, másfelől viszont korábban még nem tapasztalt világosságot is csempész a számok közé. A jellegzetesen rideg Pjusk-hangzás és a légies könnyedségű dallamok ebbéli kombinációja hallatán akár bátorkodhatunk is kijelenteni: megszületett a duó eddigi legjobb munkája. És tovább erősödött az olasz kiadó eddig is masszívnak bizonyult bástyája is. A Pjuskkel interjút is készítettem, itt találod.


Robert Rich Nest
(Soundscape)

Örömteli tény, hogy az ambient műfaj egyik legnevesebb képviselője mostanság egészen jól követhető tempóban készíti a lemezeit: 2010 óta minden évben egyet. Az idei kiadvány ráadásul, ellentétben az előző kettővel, igazán jól sikerült, olyannyira, hogy egyenesen Rich legjobb munkái között a helye. Az utóbbi időben a fickó szinte minden lemeze magán viselte a modern classical ambient hatását, vagyis erősen felértékelődött rajtuk az akusztikus hangszerek szerepe. A Nest maga a megtestesült harmónia, az ősz, a természet legszebb arca, a legbársonyosabban simogató eső, a legenyhébb meleget adó napfény. Csendes, hangsúlyok és főtémák nélküli, mégsem összemosódó lemez, melynek amorf ritmustalansága a szabálytalan, mégis meditatív erővel bíró esőhangot idézi.


Sabled Sun 2145
(Cryo Chamber)

Amellett, hogy kezd mérséklődni az Atrium Carceri beszarsz-tőle-olyan-para ambientje, Simon Heath egy teljesen új projekttel is színesíti zenei palettáját. A Sabled Sun bemutatkozása egy konceptalbum, mely egy szörnyű pusztítás után egyedül maradt ember kóborlásait és belső félelmét meséli el lassan építkező loopok, baljós vagy épp reményt keltő zörejek és szebb időkre emlékeztető dallamfoszlányok által. Nehéz és félelmetes lemez, mégsem olyan végletes, mint Heath korai munkái. Nemcsak változatosabb a Sabled Sun világa, de optimistább is - a folytatás (2146) már el is készült, emberünk tehát életben maradt.


SaffronKeira A New Life
(Denovali)

Szintén konceptalbum az olasz művész bemutatkozása, a koncepció pedig nem más, mint a születés, egy új lény létrejötte egy már meglévőben. Az egyszerre csodálatos és borzongató folyamatnak itt többnyire csak az árnyoldalát halljuk, ezt sugallják a számcímek is (Intrepidation, Psychologically Destroying, Endless Agony of Being Sick). Ha hangulatilag nem is, műfajilag mindenképpen sokszínű kiadvánnyal van dolgunk: modern classical, glitch, dark ambient és dub techno viszont nem is különválasztható, egyetlen hatalmas organizmusként pulzál két kimerítő, de lélegzetelállító lemezen keresztül. Murcofon és Demdike Stare-en edzettek előnyben.


Shrine Somnia
(Cyclic Law)

Azt, hogy a Cyclic Law az egyik legjobb dark ambient kiadó, eddig is tudtuk. De tudtuk azt is, hogy a dark ambient nem épp az egymástól gyökeresen eltérő stílusú előadókról híres. A bolgár srác zenéje ennélfogva egyedinek aligha nevezhető, hiszen hallottunk már hasonlót Alio Die, Steve Roach, Vidna Obmana vagy Opium sötétebb tónusú lemezein. Mégis minden a helyén van, és külön öröm, hogy a sötét mélytengeri hangulatot (mely egyébként az egész Cyclic Law diszkográfiára felírható) napfény és világosság is színezi olykor.


Andy Stott Luxury Problems
(Modern Love)

Számomra az év dub technója. Nem mintha ne lett volna idén is például új Rod Modell, de a sokadik DeepChordon valahogy semmiféle komolyabb előre- vagy épp hátralépést nem érzek. Ugyanazt a magas minőséget hozza korrekten, mint eddig is. Andy Stott technikája hasonló, mint a Holy Otheré. Fogja a dub technót, és az eredeti tempó felére csökkenti, majd ad hozzá egy csomó ambientet - ezúttal pedig tényleg nagyon ambientes hangzásvilágról beszélünk, hosszan úszó, egymásba ömlő loopokkal, elhalni sosem akaró visszhangokkal, álomszerű női vokálokkal és egészen a mélyben pulzáló dobokkal. Izgalmas és eredeti munka!


Ryan Teague Field Drawings
(Village Green)

Vidám hintázásra invitál Teague harmadik lemeze, melyben ezúttal marimba, xilofon és harangjáték szólaltatja meg az érzékeny filmzeneszerű etűdöket. Egyfelől érdekes, élvezetes zene azoknak is, akik kevésbé bizonyulnak érdeklődőnek a kísérleti és/vagy elektronikus megoldások iránt. Ez azért van, mert Teague darabjai a legtisztább értelemben szépek. Eredendő szépségük viszont izgalmas megoldásokkal születik meg, ezek a fogások pedig jó eséllyel tudják lekötni a zeneelmélet felé kacsintgató hallgatók figyelmét is. Legyen szó a japán dobzenéket idéző Cell Cycle-ről vagy a zenedobozok ártatlanságára emlékeztető Cascadesről, a Field Drawings mindvégig vibrál, mutálódik és repíti a lelket. Van kritika is a lemezről.


Witxes Sorcery/Geography
(Humanist Records)

A mai napig nem értem, miért használja olyan kevés művész a szaxofont az ambient zenében. Az érzékeny Marconi Union és az édesbús Jacaszek után újabb példáját hallhatjuk annak, milyen érdekes ötvözet születik a nehéz drone-ok és a magasba szökő (ezúttal tenor) szaxofon kettőséből. Ez persze csak egy szempont a sok közül, ami miatt figyelemre méltó Maxime Vavasseur második lemeze. Ahhoz képest, hogy drone ambient (merthogy vitathatatlanul az), meglepően változatos és éles körvonalak mentén kibontakozó zenei világa van. Szép munka!


Zelienople The World is a House on Fire
(Type)

A hároméves albumtalanság után ismét nagylemezzel jelentkező Zelienople új anyaga csak megerősített abban, hogy miért tekinthetők az egyik legjobb post-drone-rock formációnak. Matt Christensen énekhangja egyfelől kiválóan olvad bele a hol sivító, hol susogó gitárok, a hipnotikus ritmussal induló, majd visszhangok által ritmustalanságba áramló dobok, és a műfajon belül szokatlannak számító klarinét egyvelegébe. A korábban mindig rockosan induló, majd drone-ambient jammeléssé avanzsáló Zelienople-számok itt mértéktartóak, olykor egyenesen balladaszerűek. Finomkodásról viszont szó sincs, zajos, koszos és megterhelő albumot kapunk - pont erre számítottunk tőlük és egyébként magától a Type kiadótól is.