Dustin O'Halloran már több mint tíz éve aktívan tevékenykedik a zenei életben, mégis csak tavaly jött el az a pont, melytől fogva a neve jelenteni is kezdett valamit.
2010 áprilisában az elit légkörrel bíró Sonic Pieces adta ki Vorleben című lemezét, mely a Piano Solos 1-2-höz hasonlóan rövid zongoraetűdöket gyűjtött egy csokorba. Ugyan O'Halloran már a Dévics duó tagjaként, valamint korábbi szólómunkák keretén belül is tett említésre méltó próbálkozásokat, mégis a Vorleben az első olyan kiadvány, melynek érdemes kitüntetett figyelmet szentelni.
Mi most mégsem ezzel a lemezzel, hanem az idén februárban megjelent Lumiere-rel foglalkozunk. Míg ugyanis a Vorleben instrumentális repertoárját egy szál zongora alkotja, addig a Lumiere világát hegedű, cselló, gitár és nem utolsó sorban a visszhangok és térhangok jóval kreatívabb kollázsa népesíti. A vendégelőadók között megtaláljuk többek között Adam Wiltzie-t (Stars of the Lid; gitár) és Peter Brodericket (hegedű), a hangsávok keverését pedig Jóhann Jóhannsson végezte. Már ez a három név is jelzi, hogy a Lumiere sokkal többre vállalkozik, mint Dustin O'Halloran korábbi művei.
Ahogy az már a korábbi albumokon is meghatározó volt, úgy most is a hintajátékra emlékeztető minimalizmus strukturálja a számokat. Rendszerint apró, törékeny alapötlettel indulunk. Ez sorozatosan ismétlődik, és közben fokozatosan lendületet gyűjt: lassú átmenet pianóból fortéba; a cselló és a hegedű előkúszik a csendből; a tágas, olykor templomi akusztikához hasonlítható tér pedig varázslatos egyveleggé fésül valamennyi hangot. Persze nem úgy, mint a tavalyi Olan Mill-albumon (Pine). Itt minden hangszer ura a saját felségterületének, a lemezre mégis a konstruktív és oldott hangulatú csapatmunka jellemző.
Tekintve, hogy szinte mindig pianóból indulunk, a felvezetés mindig érzékeny hangvételt üt meg. Ez néhol az idilli kiteljesedésbe kalauzol (Fragile N.4), máskor pont a kiüresedésben leli meg a teljességet (Opus 55), bizonyos esetekben pedig megmarad szándékosan befejezetlennek, vázlatosnak (We Move Lightly). Egyedül a túlontúl expresszionista Quintette N.1 lóg ki a sorból, melynek érzelmi túlfűtöttsége és rapszodikussága a kelleténél jobban elüt a Lumiere alapvetően letisztult, megfontolt temperamentumától. A lemezt záró Snow + Light azonban jócskán kárpótól, és feledteti az összkép tökéletlenségét. Egy elhagyatott tisztás mozdulatlan tájképe ez. Gömbölyű pelyhekben, lustán esik a hó. A téli égbolt milliónyi csillagja egyenként gyúlik ki. A horizonton már látni a hajnali napfény első sugarait, átellenben azonban még a sötétség fed mindent. Hogy merre tovább - még nem tudni. És még nem is kell tudni. Az biztos csupán, hogy ezen a hajnalon valami véget ért. (2011 egyik legjobb munkája.) És valami új kezdődött el. (Dustin O'Halloran művészi felnőttkora.)
_______________
Dustin O'Halloran lemeze a FatCat Recordstól rendelhető meg. Bele is lehet hallgatni.
