Carlos többek között arról mesél, milyen ma zongoristának lenni, hogyan készült az album, valamint mik a jövőbeli tervei - például Budapestre is ellátogat!
Carlos Cipa egy fiatal zongorista, aki nemrég jelentette meg első lemezét a német kultkiadónál, a Denovalinál. A lemezről írt lelkes kritikánkat korábban már olvashattátok - itt.
The interview is also available in English.
A The Monarch and the Viceroy új színt visz a Denovali egyébként is tarka összképébe. Hogy kerültél a kiadóhoz?
Furcsamód úgy, ahogy sosem gondoltam volna. Elküldtem néhány kiadónak a lemezt, és a Denovali azonnal válaszolt. Utána elég gördülékenyen ment minden. Rögtön az elejétől éreztük, hogy kiválóan tudunk majd együtt dolgozni.
Ihletőid között említed Debussyt és Satie-t. A kortársak közül kik hatnak rád a leginkább?
Mostanában főleg Thomas Adès, illetve nemrég fedeztem fel Krzysztof Penderecki remekműveit – mindenképp érdemes meghallgatni néhány friss munkáját. Rendkívül nagyra tartom továbbá Max Richter zenéjét. Ő nagyon eltalált bennem valamit. A klasszikus zene mellett sok rockot hallgatok. Az egyik örök kedvencem a kaliforniai Thrice. Nemrég fedeztem fel az ír folkénekes-zenész James Vincent McMorrow-t, valamint az oklahomai indie-folk nagyágyúkat, az Other Livest.
A technikai fejlődés egyre több zenész piacra lépését könnyíti meg. Gondolod, hogy a klasszikus zenei képzés továbbra is olyasvalamit ad az embernek, amit más nem tud pótolni?
Persze. Néhány hangszer esetében rengeteg időbe telik, mire igazán megtanulsz rajta játszani. Főleg a vonósok ilyenek, de a zongora is. De ha valaki a klasszikus zenei karriert választja, muszáj időt szánnia rá. Valamikor a klasszikus zenei képzésem vége felé nekem egyre fontosabbá vált, hogy saját darabokat írhassak és játszhassak, és azokon keresztül érthessem meg magát a zenét. A klasszikusan képzett zenésznek meg kell találnia az egyensúlyt a klasszikus zenei elmélyültség és a populáris zene könnyedsége között.
A kétezres évek második fele óta egyre nagyobb népszerűségnek örvend a klasszikus zene. A művészek részéről ez gyakran egyfajta válasz az agyon-elektronizált zeneiségre - gondolod, hogy a fiatal hallgatók is ugyanezért kaptak rá a kortárs klasszikus zenére?
Én csak a magam nevében beszélhetek, és én sosem voltam odáig és vissza az elektronikus zenéért; az a típus vagyok, aki sokkal hamarabb alszik be egy dance vagy house zenére, minthogy táncoljon rá. Ettől függetlenül úgy gondolom, az elektronikus hangzásvilág megjelenése a zenei műfajokban igazán klassz dolog, és sok kiválóságot eredményezett már eddig is. Néhány klubzene viszont egyszerűen nem az igazi zenekedvelő és –értő füleknek készül, így számomra evidens, hogy ők más ösvényen kezdenek járni. Mindenesetre tényleg érdekes, hogy miért épp a modern klasszikus zene ösvényén. Az egyik magyarázat talán a filmzenék egyre növekvő népszerűsége lehet. Másfelől egyre több klasszikus zenész van, aki átvándorol a populáris zenébe. Hát, annyi biztos, hogy ezen az irányvonalon még nagyon sok érdekességre számíthatunk.
Mit gondolsz, a más jellegű műfajok (jazz, rock) tapasztalatai mennyire hasznosak egy klasszikus lemeznél?
Imádom a jazz harmónia- és akkordépítkezését. A ritmusérzék pedig a rockból jön. Ami viszont ennél is fontosabb, az a saját zene készítése. Mikor a saját darabjainkat játszottuk az első zenekarommal, a hardcore világú Pangaeával, akkor éreztem először igazán azt, hogy néhány zongorán előadott klasszikus irodalmi adaptáció egyszerűen nem elég nekem. Muszáj volt elkezdenem a saját ötleteimet követni.
Bemutatkozó lemezed tele van bonyolult dallamszerkezetekkel, ugyanakkor nagyon dominánsnak tűnik a ritmus is. Melyik születik meg előbb, amikor egy új darabot kezdesz írni?
Erre nem tudok pontosan válaszolni. Az ötlet néha puszta improvizációból születik, néha pedig előre megtervezem az akkordok felépítését vagy a darab szerkezetét. Van, hogy előbb megírok két-három, egymástól teljesen különböző részt, amelyek csak utólag kapcsolódnak össze. Dalszerzés közben nem igazán van előttem egy konkrét kép; inkább hagyom, hogy a zene magával ragadjon. A ritmusközpontú gondolkodás a hét évnyi dobolásból maradt rám. Azóta, hogy játszani kezdtem, a ritmusérzékem teljesen átalakult, és úgy érzem, ma már gyökeresen más a viszonyom a zenéhez. A mai napig meglep, mennyire fontos a ritmus. Tulajdonképpen a jó zene alapja a ritmus.
A lemezed legtöbb darabja meglehetősen sűrű, főleg a balkezes szekció: olyan, mintha egyetlen hangként (loopként?) örvénylenének a hosszú dallamok. Mennyi a digitális utómunka eredménye? Vagy minden a pedáloknak köszönhető?
Nem biztos, hogy értem, mire gondolsz, de megpróbálok válaszolni. A balkéz általában a harmonikus aláfestésért felelős, de persze igyekeztem minden számnál teljesen más fogásokat használni. Ezek nagy része improvizáció, bár aztán később nem változtatok rajtuk. És mivel imádom a nyitott zongorahangot, a lemezen alig van olyan taktus, ahol nem használtam a pedált. Egyébként két részletben vettük fel a darabokat. A legtöbb szám valós időben került rögzítésre, és minimális utómunkával hallható az albumon. Kicsit finomítottunk a hangzáson, de további dolgokat már nem adtunk a rögzített anyaghoz.
Mostanság sok zenész megy templomba, hogy a zenéjének egyfajta Stars of the Lid-hatást tudjon rögzíteni. A te lemezed inkább egy pici stúdiót sejtet. Kezdettől fogva ezt a bensőséges hangzásvilágot próbáltad elérni?
Nos, én még életemben nem volt stúdióban. A számokat a nappalimban vettük fel, a saját zongorámon. Mikor a számokat írtam, sosem törekedtem konkrét atmoszféra vagy hangzásvilág elérésére, inkább azt szerettem volna, ha a zene önmagában megragadja a hallgató figyelmét. Gondoltam rá, hogy máshol is rögzíthettük volna az anyagot, de végül sokkal fontosabb volt számomra, hogy a saját zongorámon játszhatok.
Érdekes a cím (The Monarch and the Viceroy = A fejedelem és az alkirály). Mintha egy gyerekmeséből vetted volna ki. Van mögötte történet?
Ezt egy filmben hallottam, és úgy gondoltam, klassz lenne ezt a címet adni a lemeznek. Nagyon fontosnak tartom, hogy minden egyes hallgató saját történetet tudjon építeni a zenémre és a számok címeire. Sosem írok zenét előre kitalált témával vagy egy kész címmel. Minden szám utólag kapott címet. A „The Whole Truth” (a teljes igazság) például az egyik Sírhant Művek-rész címe. Maga a darab az életem egy elég szomorú szakaszában készült, és úgy érzem, a cím tökéletesen illik hozzá. De hát ne fogjátok vissza magatokat, használjátok a fantáziátokat!
Mik a jövőbeli terveid? A következő lemezed is zongoraszóló lesz?
Bizony vannak terveim. Az első lemezemen a zongorára összpontosítottam, és úgy érzem, a továbbiakban is meghatározó hangszer lesz a zenémben, de a repertoárt azért szeretném bővíteni. Immár ötödik éve játszom orgonasípon, és a pincében van a nagymamám Reed orgonája is, ez utóbbi biztosan szerepet kap a következő lemezemen. Mostanában egyébként gyűjtöm a régi hangszereket, amelyeken már ősidők óta nem játszott senki. Nemrég kaptam egy pedálcimbalmot és egy gyönyörű bendzsót – használni is fogom őket a jövőbeli munkáimban.
A Denovali által szervezett Swingfesten te is fellépsz majd. Hol találkozhatunk még veled a közeljövőben?
Október elején lesz egy kis európai turném a szintén denovalis Blueneck társaságában. Ha minden jól megy, ennek keretében eljutok Budapestre is. Október 2-án fogok játszani az Akvárium Klubban. Reményeim szerint nem elektromos zongorán, hanem rendes zongorán, úgyhogy hívjatok minél több embert!
