Ez egy ízig-vérig téli lemez. Didergős hőmérséklettel, sivár és mozdulatlan tájképekkel, néma hóeséssel és csalóka napfénnyel. A kesztyűt és a sálat jobb már most, az elején elővenni.
Vessünk egy pillantást az alábbi előadókra: Biosphere, Erik Wøllo, Circular, Between Interval, Ooze, Yagya, Stafrænn Hákon, Carbon Based Lifeforms, Sync24, Ólafur Arnalds... ennyi egyelőre elég. Mi a közös bennük? Amellett persze, hogy mindegyikük Midász királyként képes hozzányúlni tulajdonképpen akármihez. Nos: mindnyájan skandináv előadók, és nemcsak hogy azok, de földrajzi elhelyezkedésük a zenéjük egyik legfőbb inspirációs forrása, maga a zene pedig ennélfogva a környezetük érzékletes leképzése.
Az, hogy a fentebb megkezdett lista a Jostein Dahl Gjelsvik és Rune Andre Sagevik alkotta Pjusk duóval bővülhetett, az egyik legjobb dolog, ami az utóbbi években az ambient műfajban történt. Jóllehet, már korábban is megtörténhetett volna: először a Circular duó keretein belül, melynek egyik felét Jostein Dahl Gjelsvik alkotja, majd aztán a Pjusk 2007-es kiadványával (Sart). Ez utóbbi azonban még nem tudta levetkőzni az önazonosság kereséséből származó műfaji egyenletlenséget és csapongó minőségi színvonalat. A Sart ettől függetlenül már kezdőlépésként is nagyon érdekes munka volt, de inkább csak katalógusként funkcionált, egy gyűjteményként, mely mind a hallgatót, mind a zenészeket felkészítette a folytatásra. Három évet kellett várni a Svalra. Ha most azt mondanám, ez a három év csodákra volt képes, azt sugallnám, hogy a Sart alapvetően közepes munka volt. Pedig ez nem igaz. Pont arról van szó, hogy egy kiforratlan, de viszonylag erős kezdet után jött a nagy lépés, az így kapott eredmény tehát több mint lélegzetelállító.
A 'sval' szócska norvégul hideget jelent. E köré a szó köré épül fel a tizenkét számból álló, megszakítások nélküli album. A hatvannégy perces játékidő alatt pedig ezúttal nem csupán egy részletes katalógusát kapjuk a skandináv éghajlatnak és természetnek. A Pjusk egyenesen a mesésen zord vidékekre teleportálja a hallgatót, azon belül pedig végigkalauzolja az enyhébb óceáni éghajlattól kezdve a hűvös, szeles lankákon át a rideg hegyormokig. Ez utóbbi határozza meg az album első felét. A hangokat, a fényeket, a szagokat itt mind elnyeli a hó és a sötétség. A borongós loopok panorámaszerűen vezetik a tekintetet, az időnként helyet kapó ütemek pedig ingatag ritmust diktálnak. Érdemes figyelni a második számot: a meglehetősen visszafogott ritmus úgy olvad bele a többi hang környezetébe, hogy a hóban ropogó léptek egyszerre érdes és simogató hangját imitálja.
Nem sokkal világosabb a lemez második fele sem, de a hetedik-nyolcadik számban felcsendülő énekfoszlány valamelyest a fekete-kék felhők mögül előbújni próbáló nap fényére emlékeztet. A Skumring szó szerint is megidézi ezt a jelenséget: a szó magyarul alkonyatot jelent. A szám felépítése mesteri: hol éles, hol tompa, visszhangszerű kopogások határolják a tájat, a háttérben pedig egy mélyen gyűrűző hangfolyam áramlik - mintha csak a felhők vonulnának komótos kényelemmel az égbolton. A hangfolyam időnként erősödik, majd újra elgyengül, eközben pedig zongoradallam és más apró zörejek kúsznak elő. A távolból bódító fuvolaszó közeleg. Ahogy egyre több fénysugár tud áthatolni a vastag felhőkön, úgy kerül megvilágítás alá a táj egyre több részlete. A szám eleje óta kitartóan jelenlevő kopogások - mintha csak egy távoli erdőből szűrődnének ide. A ritmusukat felveszi a szél is, és szabályos időközönként végigsöpör a hófödte tájon. A skandináv alkonyat: a nap fakósárga sugarai még utoljára megvilágítják ezt a furcsán eleven tájat, mielőtt végleg leszáll az éjszaka. A lemez első feléhez képest ugyanakkor itt már nem a koromsötét éjszaka uralja a terepet. A telihold fényárba önti a sík tisztásokon elterülő hótakarókat, a téli égbolt tengernyi csillagát pedig az aurora borealis zöldespiros és lila csóvái karolják körbe. A különböző forrásokból útnak induló fénysugarak keresztezik egymást, a hó pedig - mint az egyetlen biztos pont a tájban - időnként újra esni kezd.
Az album hihetetlenül erős képiessége a skandináv művészet egyik legáltalánosabb ismérvével magyarázható: rendkívül aprólékos, pontos. A nüansznyi részletek sokasága nem falra akasztható tájképként elevenedik meg - közvetlenül az érzékszerveinkre hat. A hókristály lustán landol a kézfej száraz, vörös felületén, majd fokozatosan haladva a középpont felé egyenletes olvadásnak indul. Finom szúrás érzetét hagyja maga után. Helyére egy újabb pehely hullik. Lenyalva enyhén édes ízt érezni. A kézfejen még látszik a nyál nyoma: a szürkébe tartó napfény valamivel erősebben tükröződik rajta, mint a bőr mattszerű felületén. A hó íze, az illata... Alapvetően ez határozza meg a duó második lemezének a világát.
A norvég nyelvű számcímek magyar megfelelői:
1. Valldal = a norvég Norddal városában található völgy; 2. Sus = sűvítés; 3. Juv = szakadék; 4. Byge = zápor; 5. Demring = szürkület; 6. Skygge = árnyék; 7. Dis = pára; 8. Skumring = alkonyat; 9. Glimt = villanás; 10. Vidde = kopár fennsík; 11. Skodde = köd; 12. Dunkel = sötét.
A Pjusk jelentése: kóc (hajban). A Sart jelentése: törékeny. A Sval jelentése: hideg.
