.jpg)
Három kiváló, gitárközpontú albumot ajánlok a sárguló falevelek és a pulóver-meleg délutánok mellé.
Én viszonylag későn jöttem rá, hogy a gitár az egyik legváltozatosabban megszólaltatható hangszer. Kamaszkoromban gyakorlatilag egyáltalán nem hallgattam gitárzenét - legalábbis azt hittem. Az első megdöbbenés valahol a Stars of the Lid körül érkezhetett, azon belül is akkor, amikor utánajártam, tulajdonképpen ki vagy kik is alkotják ezt a formációt, és hogyan is zenélnek. És hát (főleg) gitáron. Az azóta eltelt néhány évben egyre nyitottabban állok a gitárzenékhez, és bár aligha értek hozzá, most mégis bátorkodom három darab, ambienttel is kacérkodó gitárlemezt a figyelmetekbe ajánlani. Két friss és egy tavalyi - és mind a három nagyon jó.
Gareth Dickson Quite A Way Away (12k)
A fiatal srác tavaly debütált Taylor Deupree kultikus kiadójánál, a 12k-nél, ami már önmagában is garanciát szokott jelenteni a magas minőségre, Dickson azonban még a jók között is az egyik legjobb lemezt írta meg. Nyolc szerzemény, rövid játékidő, halk tónusok. Ahogyan a borító is sugallja, pasztellszínek és lágy körvonalak határozzák meg ezt a délibábszerű álomvilágot, melyben a gitár hol tompább, hol élesebb, hol ambient jellegűen mákonyos, hol pedig tiszta, mint a délelőtti égbolt. A hömpölygő akkordokat szelíd vokál kíséri, az összkép pedig egyszerre sugall bensőséges hálószoba-atmoszférát és széles panorámákat, hullámzó tengert. A korábbi munkákon elő-előbújó postrockos vonalnak itt legfeljebb már csak hűlt helyét találhatjuk. A Quite A Way Away érzékeny, réveteg pillanatképek gyűjteménye. Message to Bears kedvelői előnyben. 
Sousedi Purpura Echo (Polí5)
Ez a frissen alakult cseh duó szeptember végén vette fel velem a kapcsolatot, és azóta - nem vicc - majdnem minden nap meghallgattam a lemezüket. A duó neve azt jelenti, "szomszédok", mivelhogy a két fickó egy lakótömbben ismerkedtek meg, és miután az egyik gitározni tudott, a másik csellózni, szereztek még laptopokat és loopert, és elkezdtek jammelni. A végeredmény egy tíz számot tartalmazó, rendkívül élénk és sokadszori hallgatásra is lenyűgöző anyag, melyet itt-ott még dob és brácsa is színesít. A műfaji meghatározással meg sem próbálkozom: a 70-es évek psy/space rockjának a hatása tagadhatatlan, határozottan hallok ugyanakkor egy sajátos népzenei vonalat, melyhez hozzáadódnak még a looper által létrehozott ambient szőnyegek, és alig járunk a második számnál, máris végeláthatlan szántóföldeken és mezőkön érezzük magunkat. Ha hangszerelésében nem is feltétlenül, hangulatában és minőségében a Lüüphöz, Zoe Keatinghez, Julia Kenthez és az Insa Donja Kaihoz hasonlítható. Nálam az év egyik legkellemesebb felfedezése.
Takeshi Nishimoto Lavandula (Sonic Pieces)
Egy Sonic Pieces-kiadványhoz mindig úgy kezdek neki, hogy előbb igyekszem magam mögött hagyni az elfogultságomat. Mert bizony elfogult vagyok ezzel a kis német kiadóval, amely nem csupán fantasztikus zenéket ad nekünk, de minden egyes keménytokos, textillel borított kiadványt saját kezűleg készít el. Rauelsson kiváló Vora című lemezét már dicsértem a korábbiakban, és csak dicsérni tudom a Lavandulát is, mely Nishimoto második szólólemeze. A srác zeneiskolai képzése tagadhatatlan, játékából ugyanakkor nem hiányzik a szenvedély, az ösztönösség sem. A Lavandula lágy, ártalmatlan, de ezzel együtt is karakteres zene, mely a maga letisztult, elegáns egyszerűségével épp olyan jól tud esni, mint egy erős kávé. Bódító, meditatív zene az I'm Not A Gun duó egyik felétől.
Linkek:
