Számtalan példát ismerünk arra az esetre, amikor az ambient és a chillout különféle - főleg pszichedelikus - irányzatai a trance elemeinek segítségével visznek új színeket a műfaji palettába. A Shpongle munkássága mentén kikristályosodó tendencia a kétezres évek első felében élte fénykorát, de népszerűsége a mai napig alig csökkent.

A Tripswitch név mögött rejlő Nick Brennan épp egy olyan kiadóra bízhatta rá első lemezét, amely maga is ennek a tendenciának egyik jeles képviselője volt.¹ A Circuit Breaker óta öt év telt el, az uptempo hagyományait követő pszichedelikus downbeat zenék pedig azóta egyfajta krízishez érkeztek. Több helyütt olvashatunk arról, hogy egy adott pont után egész egyszerűen nem készült pozitívan értékelhető anyag ebben a speciális műfajban. Ez egy merész kijelentés, és egyáltalán nem állja meg a helyét ebben a formában, viszont felhívja a figyelmet egy általános elégedetlenségre vagy hiányra a befogadói részről. Tény, hogy az eleinte evoluciószerűen fejlődő psychill vagy psyamb napjainkra egyfajta standardizálódott sémát újra és újra felmondó önismétléssé redukálódott. Ha mégis újító szándékú tendenciakezdeményeket veszünk észre, azok kivétel nélkül mindig egy újabb műfajt hívnak segítségül (az IDM a legnépszerűbb mankó).

A második Tripswitch-lemez azért bizonyul felettébb érdekesnek, mert míg az album játékidejének egyik (kisebb) fele azt bizonyítja, hogy a fent leírt állóvízszerű szituáció a mai napig képes (sémaismétléssel persze, de képes!) igényes produkciók létrehozására, addig a számok második csoportja pont hogy aláhúzza a krízist felismerő állítást, és szemléletes példáját nyújtja annak.

Grandiózus hangulatingadozásokról ennek ellenére nincs szó a Geometry kapcsán: mind a kilenc szám egységes struktúra szerint kísérli meg a kiteljesedést - az egyharmadának úgy-ahogy sikerül. Ezen struktúra rögeszmés alkalmazása viszont két sebből is vérzik, előbb azonban határozzuk meg mibenlétét.

Valamennyi szám egy rendkívül egyszerű dallamvilággal és/vagy egy megalapozó ritmikai témával indít. Ezek a szó kreatív dimenziójában nem fejlődnek tovább, mivel változásuk csupán annyit jelent, hogy önmaguk visszhangszerű effektelésével dúsítják a játékidőt, vagy szerencsésebb esetben egy olyan elemmel bővülnek, amely szélesebb érzelmi perspektívát hoz létre. Aki hallott már trance zenét, annak nem nehéz kitalálnia, hogy ez leggyakrabban a basszus beemelése a számba, amely a felütésnél feltűnően és szándékosan nincs jelen. Ennek a technikának egy jó példája a Tesselation című szám, ahol kiválóan eltalált az expozíció aránya a szám teljes hosszához képest, és egy rossz példája a Floating Point, amelynek nyitánya túlontúl sekélyes ahhoz, hogy a hallgató ne veszítse el az érdeklődését a hétperces tétel feléig (márpedig csupán ekkor "indul el" a szám).

Ennek a struktúrának további fontos jellegzetessége a mindvégig változatlan motívumkészlet, mely egyébiránt minimális virtuozitást (sem) tesz lehetővé. Egyszerűbben megfogalmazva olyan anyaggal van dolgunk, amely az Ibizán himnikus szerepet betöltő balearic trance elemeit lassabb tempóra adaptálja. Ez a balearic trance módfelett egyszerű építkezésű: a főtéma (mely általában egy maximum hat-hét hangjegyből felépülő, semleges dallamból és egy basszusalapból áll) végigkíséri a számot, és a popzenei hagyományoknak megfelelően néha egy-egy átvezetővel (bridge) bővül, mely itt nem más, mint a basszus és a dobszekció ideiglenes háttérbe vonulása, majd újbóli euforikus visszatérése (ezt a technikát a goa használja - használta a legötletesebben).

Jóval hosszabb elemzésnek is tárgyát képezhetné a fenti struktúra, de ebből a rövid ismertetőből is kiviláglik, hogy egy alapvetően primitív stilisztikájú alműfajről beszélünk, amelyben a kreativitást leginkább egy-egy megkapó dallam megpendítése jelentheti. Gyorsan szögezzük le: a Geometry kapcsán erről egyáltalán nincs szó. Megkapó témát legfeljebb csak az első számban hallunk, melynek építkezése főleg azért érdekes, mert egyébként megtévesztően hasonlít egy hagyományos trance-darabra, csak annak egy modern hangvételű ambientes átirataként szuperál. Sajnos azonban hasonló volumenű zsenialitással a lemez hátralévő részében nem találkozunk.

A Geometry más szemszögből vizsgálva egyébként egyáltalán nem értéktelen lemez, és nem is lehetne az, hiszen a technikai minőségbiztosítást az Ultimae mestere, Huby Sea vállalta magára. A hangzás tehát kristálytiszta mindvégig, a számok különböző elemeinek frekvenciaeloszlása tankönyvszerűen tökéletes, így a lemez képes elérni azt a szintet, amelyen akkor is élvezetes audiotechnikai élményként tud funkcionálni, ha a hallgató egyébként nem fogékony a pszichedelikus chilloutra.

A gondolatiság szintjén viszont már a második szám kezdetekor botladozni kezd, amikor is visszatér a Circuit Breaker ügyetlen és érdektelen útkereséséhez, majd - ha a harmadik számot magának az útnak interpretáljuk - a Floating Pointban célba is ér. Nos, bár ne tenné. Tökéletesen semmitmondó zongoraetűdöcskék próbálnak pátoszt teremteni meglehetősen idejekorán, amit egyébként is csak a nagyobb alkotók engedhetnének meg maguknak (van abban valami vicces, ha egy középszerű előadó már a műve felénél katartikus élményben akarja részesíteni a befogadóját - mintha csak biztosítani szeretné, hogy az ne menjen el, hiszen még nincs vége a darabnak).

A Geometry viszont leginkább azért nem bizonyul működőképes és izgalmas lemeznek, mert a fentebb vázolt struktúrát módszeresen egyre ötletszegényebben alkalmazza, és ezzel azt eredményezi, hogy az utolsó számig is türelmesen várakozó hallgatók egyszerűen paródiaként könyveljék el a záró tételt. Mert ha Nick Brennan komolyan gondolta a Glide Reflectiont, illetve ennek tükrében az egész albumot, akkor nem kellett volna új kiadót alapítania. Várnia kellett volna néhány évet, amíg a Café del Mar vagy más felkapott ibizai kiadó eléri a pszichedelizálódást. Pszichedelikus balearic chillout - végül is nem sok ilyen zene van.² Lehet, hogy nem véletlen, de az is lehet, hogy ennek a műfajkombinációnak még várni kell a megváltójára. Határozottan nem Tripswitch lesz az.

_______________
Lábjegyzet:

1 Sajnos csak volt. Miután a Liquid Sound Design (LSD) kiadó Pathaan igazgatása alá került, egyrészt felhígult, másrészt el is tűnt az ismert kiadók listájáról. (A lemezeket ismerve ez egyáltalán nem meglepő.)

2 Cellről írtam korábban egy tanulmányt, amelyben azt tárgyaltam, hogy a Live at Kumharas darabjai (és a Phonic Peace egyes számai) ezt a tendenciát képviselik. A tanulmány itt olvasható.