Az izlandi dub techno zászlóvivője negyedik lemezén a populáris zene felé fordult. Nem csinálta rosszul.
Az album persze már a megjelenés előtt fél évvel heves indulatokat váltott ki a rajongókból, amire maga Aðalsteinn Guðmundsson is rásegített azzal, hogy minden adandó alkalmat megragadott a mentegetőzésre, és elmondta, hogy új munkája bizony más lesz, mint az eddigiek. Lehet, hogy nem jól csinálta, marketingfogásnak mindenesetre ügyes volt, és egyre nagyobb kíváncsiságot ültetett el a hallgatókban. Nemrég pedig napvilágot is látott a korong, és indulhatott a nyílt színi hiszti. Szerencsére nem volt akkora anyázás, mint a Younger Brother tavalyi Vaccine-jénél, de a negyedik Yagya finoman fogalmazva is megosztotta a közönséget.
Az eddig megszokott vizenyős-ködös dub techno alap ezúttal cameo szerepet kapott csupán, a reflektor a vokalistákra vetült. A tízszámos albumról nyolcat végigénekelnek, hol különböző énekesnők, hol maga Guðmundsson. Ez pedig nem csupán a mély tónusok felszínre emelését jelenti, de úgymond komplett műfajcserét is: nyomokban dub technót tartalmaz ugyan, a The Inescapable Decay of My Heart mégis egy ízig-vérig vocal house dolgozat a chillesebb fajtából. És egyáltalán nem rossz, sőt aki túl tudja tenni magát az arculatváltáson, és nem kap akut hidegrázást a kilencvenes évek popzenei világától, egyenesen imádni fogja ezt a zenét, mely jobbkor egyébként nem is jelenhetett volna meg, mint a fülledt nyári hónapok kellős közepén.
A legnagyobbat valószínűleg azok koppantak, akik odáig és vissza voltak Yagya eddigi munkásságáért. Szó se róla, a kétezres években megjelent három album olyan is volt, amiért odáig lehet lenni - az odáig és vissza azonban picit túlzás. A 2002-ben megjelent Rhythm of Snow élvezetes és igényes, ambientes dub techno munka, mely remekül viszi tovább a Basic Channel és a Gas által honosított hagyományt, némi skandináv hűvösséggel fűszerezve az egyébként sem kifejezetten mediterrán temperamentumú zenei világot. Négy évvel később aztán Yagya átigazolt a holland kultkiadóhoz, a Sending Orbshoz, mely épp akkor került a legmagasabban számon tartott ambient kiadók közé. Will I Dream During the Process? című lemezével a srác még nagyobb elismerést vívott ki maga körül, és rajongói körben a mai napig ez a legtöbbet dicsért munkája. A dicséret jogos, az ajnározás kevésbé: a Will I Dream... átlagos dub techno, a kiemelkedő pillanatai pedig pont azok, amikor elszakad a kissé egysíkúvá váló négynegyedtől (We Love Ourselves, When They Stood They Let Down Their Wings c. számok). A 2009-es keltezésű Rigning a debütáláshoz hasonló konceptlemez hó helyett esővel a tematikai középpontban. Korrekt és élvezetes munka, melyről korábban itt olvashattatok.
És aztán itt van ez a lemez, mely voltaképpen hamarabb említhető egy lapon például az Everything But The Girllel, mint a dub techno hagyományával. A felháborodástól előre tartva pedig rögtön duplalemezes kiadványt tarthatunk a kezünkben: a második korong a vokálmentes verziókat tartalmazza. És nem működik: ez a fajta zene nem működik a vezérfonal nélkül. Instrumentális pop létezik (olykor new age-nek vagy chilloutnak is szokták hívni), néha még működik is - ez nem az az eset. A korábbi munkákon hosszan kibontakozó, mélyen és egymásban örvénylő loopok itt az ének szolgálatában állnak, egyszerű dallamot zengnek és egyszerű ritmust járnak. Ének nélkül pedig szimplán egyszerűek.
Ha valamiféle értékítéletet kellene mondani az új Yagyáról, én határozottan üdvözölném, még ha dicsérni nem is tudnám teljesen őszintén. Leginkább azért nem, mert egy, a csöpögésre egyébként is hajlamos műfajnak is egy olyan interpretációját adja, amelytől minimum cukorbetegséget lehet kapni. Enyhe dobritmus és álomszerű ambient szőnyege(cské)k kísérik a (néhol talán túl) szép éneket. Nem egyszer fordul giccsbe az egész (Drowned in Dreams), néhol viszont tökéletesen működik (Gabriel, Bright Moonlit Sky). Az viszont mindenképp üdvözlendő, hogy a popzene nem csak úgy tud továbbfejlődni, hogy Madonna viccet csinál magából, illetve abból, amije még van. És retrómánia ide, hipsterkultúra oda, a 90s vocal house-ról nem annyira mondható el, hogy másodvirágzását élné ma, klasszikus formájáról legalábbis semmiképp. Yagya szerény, de tisztességes munkával tekint vissza az eredeti korpuszra, és a számok selyemfinom alapozásával megtartja azt a visszafogott eleganciát is, amiért mindenki szereti.
