Andok Tamás kritikája az ifjú zongorista kiváló debütjéről. (incl. English translation)
Scroll down for English translation.Carlos Cipa fiatal zongorista új résztvevője a modern-klasszikus közegnek, The Monarch and the Viceroy című lemeze pedig lendületes és sokszínű, összességében az utóbbi idők egyik legígéretesebb bemutatkozása.
A fiatal, alig 22 éves komponista hatéves kora óta vesz részt klasszikus zenei oktatásban, ám a legtöbb kíváncsi tinédzserhez hasonlóan ő sem bírta sokáig korlátok közé szorítva. Idővel elkezdte felfedezni a zenei világ egészen más szegmenseit is, és előbb a dobolásba, majd a jazz, a punk, az indie-rock világába kóstolt bele, végül mindezek együttes tapasztalatával tért vissza a billentyűkhöz. Első, vegytiszta szóló-zongora lemezével az ambient, dark-jazz, metal és főként kísérleti, elektronikus anyagokkal jelentkező német Denovali Records elegánsan és magabiztosan lép be a kortárs klasszikus zenék egyre táguló közegébe.
Noha a The Monarch and the Viceroy kizárólag zongorán előadott darabokat tartalmaz, Cipa egyértelműen a klasszikus zene és az ambient keveredéséből, találkozásából létrejövő, egyszerűen „modern classical”-nak nevezett közeg egyik új alakja. Stílusa, bár szintén tartalmaz egészen letisztult, minimalista jegyeket (az ihletők között is Erik Satie és Claude Debussy a fő kiemelt), mégis kicsit szembe megy a fiatal zongoristák gyakorta szűklátókörű, unalmas elképzeléseivel, hogy nem képesek összetettebb dalszerkezetekben gondolkodni. Cipa számaiban tetten érhetőek a már letűnt generációk zongoristáinak hagyatékai, illetve a zeneiskolás képzés precizitása, a szilárd szerkezetek és képletek; másrészt a könnyűzenei tapasztalatok birtokában néhol magabiztosan lépi át a határokat, és kezd bele komolyabb akkordfűzésekbe vagy egy improvizatív jellegű kalandozásba. Ilyenkor érezhető, mennyire nem mindegy, hogy valaki háttértudás nélkül áll neki zenét szerezni, vagy ott van mögötte a hosszú évek alatt berögzült tudás, melyhez mindig vissza lehet nyúlni.
A lemez viszonylag rövid, alig 50 perces, és bár Cipa néhol egészen lágy, finom témákkal hűti a kedélyéket, sokszor megpihen és engedi a hallgatóit fellélegezni, azért összességében a tempója végig rendkívül sodró és energikus. Ennek köszönhetően az érzelmi és hangulati világa is jóval változatosabb és összetettebb, és nem olyan méla és mondvacsináltan szomorkás, mint manapság nagyon sok hasonló komponista esetében. Ám érdekes módon pont a lemez sokszínűségéből, változatosságából adódik az egyetlen, szinte alig észrevehető hibája. A 12 dalra szeletelt felosztás egyszerűen túl sok mindent indít el. Cipa újabb és újabb kiváló dallamokkal, apró futamokkal varázsol el, melyekkel idővel egyrészt nehéz lépést tartani, másrészt nagyon sok remek ötletbe csak éppen, hogy belenyúl. Végül kidolgozatlanul maga mögött hagyja őket, és míg mi hallgatók még jócskán az előző világában járunk, rohamtempóban ugrik is tovább, s kezd bele egy másik téma kibontásába. Ráadásul sokszor pont a tetőpontnál, alig néhány perc után, kicsit kényszeredetten lesz elvágva a csavarodó vezérfonál. Erre talán a legjobb példa a Human Stain, mely valami egészen súlyos témát kezd fokozatosan felépíteni, majd a katarzisra hangolódva egyszer csak váratlanul véget ér.
Ennek ellenére Carlos Cipa sikeresen felkavarta kicsit a fiatal feltörekvő zongoristák régóta leülepedett, mocsaras, kásás állóvizét. Remélhetőleg egy ilyen remek bemutatkozás után a pályafutása csak felfelé ível majd, és tovább erősíti azt a tábort, ahol Nils Frahm, Dustin O’Halloran, Otto Totland vagy a már idősödő Ludovico Einaudi is ott van.
A lemez június 28-án fog megjelenni.
Carlos Cipával interjút is készítettünk. Olvasd el!
REVIEW IN ENGLISHCarlos Cipa is a new collaborant in the modern classical community. 'The Monarch and the Viceroy' is lively and colourful, which makes it one of the best debut albums so far.
This young 22-year-old composer has been trained in classical music since the age of 6, but as many other teenagers, he soon began to feel the boundaries too tight. As time passed, he discovered previously hidden territories of music: commencing with drumming, he tasted of jazz, punk, and indie-rock, finally settled down with all the experience at keyboard instrumentation. His debut piano solo album has been taken up by Denovali Records, a German label, mostly characterised by ambient, dark-jazz, metal and experimental electronica - now entering gently and assertively into the constantly expanding circle of contemporary classical music.
Although 'The Monarch and the Viceroy' contains strictly piano-based solos, Cipa unambiguously is a new herald of the so-called "modern classical ambient" tendency, a meeting and fusion of classical and modern ambient music. Following some clear, minimalistic styling (admittedly inspired by Erik Satie and Claude Debussy), Cipa still seems to run counter to young pianists' often boring and philistine ideas that usually limit the complexity of song structure. On the one hand, the heritage of extinct generations' pianists and music school experience can be clearly recognised in this young guy's accuracy in solid structures. On the other hand, there's a kind of freedom in drawing inspiration from more popular music and crossing the borders with compound chord constructions or improvisational stand outs. In these cases one can feel the difference between an untrained artist and a composer with a massive background, built up with many years' hard work.
The album is relatively short with its 50 minutes. And notwithstanding that the temper is cooled down with mellow and calm themes, letting the listener to chill out for a while - the overall tempo is remarkably energetic and drifting. Therefore the mood and emotional scale is wide and diverse, cleverly avoiding the trite sadness and wannabe-gloomy tones, hyped by some contemporaries. But, surprisingly, the only (hardly noticable) weak point of the album derives from its otherwise marvellous colourfulness. The twelve short pieces raise just too many things. Cipa surely amazes the listener with great tunes and small arpeggios, one after the other, but sometimes forgets to take the time for them, not letting them to evolve, nor the listener to follow the march of good ideas. They tend to grab us, suck us into their very own world, then suddenly jump forward, letting us behind - and the piece somewhat unfinished. At some points it's downright the excitingly twisting leitmotiv, which is unexpectedly cut at the highlight. The best example might be 'Human Stain', which starts to build a stunningly serious theme, and right before reaching the catharsis, it just breakes down.
Nevertheless, Carlos Cipa shakes up the melting pot of young newcomer pianists burning on low heat sometimes. We have a serious hope in him, waiting for his career to boom, and strenghten the elite group of great composers like Nils Frahm, Dustin O'Halloran, Otto Totland or the veteran Ludovico Einaudi.
Release date: 28 June 2012
(Translated by Péter Farkas - Moesko)
We also made an interview with Carlos Cipa. Read it here!
