Adam Wiltzie és Dustin O'Halloran első közös lemeze az utóbbi pár évben fellendült modern classical ambient diplomamunkája.
Épp hogy elkezdett lefelé ívelni a kétezres évek első felének két nagy ambient-tendenciája (psychedelic, minimal), mikor is az évtized közepén útnak indult egy új irányzat. A kezdőpont itt talán kevésbé jelölhető olyan markáns egyértelműséggel, mint pl. a psychedelic ambientnél Posfordnak és a csapatának köszönhetően, annyi azonban bizonyos, hogy kb. 2006-tól kezdve hirtelen rengetegen kezdtek élőhangszeres megoldásokkal létrehozni ambientszerű komolyzenét, vagy ami még gyakoribb volt: komolyzeneszerű ambientet. Korábban talán csak a Stars of the Lid járta ezt az utat, és hogy miért kezdték el rohamosan sokan követni a duót, viszonylag nehezen megválaszolható. Ha csupán ambienten belül gondolkodunk, akkor is megfigyelhetjük azt a tendenciát, amely valamennyi más zenei műfajban is többé-kevésbé vírusként kezdett elburjánzani: ahogy a rock, a pop, a jazz vagy a techno, úgy az ambient (elsősorban a psychedelic és az IDM ambient) is elindult az agyonelektronizálás felé, s egyre harsányabbá és harapósabbá váló taktusaival a borongós utálatosság köntösében kezdett tetszelegni. (Ebből a stílusirányzatból voltaképpen csak egy műfaj, a dubstep tudott igazán jól profitálni.) Hogy mindez miért fontos - talán nem az, de többek között talán ez is magyarázata lehet a modern classical ambient rendkívül gyors fellendülésének.
A Winged Victory For The Sullen - a továbbiakban AWVFTS - nemcsak azért tekinthető az irányzat egyik legfontosabb lemezének, mert művészi minősége gyakorlatilag páratlan, hanem azért is, mert megszabadul az experimentalitástól, mely sok hasonló albumra nyomta rá a bizonytalan útkeresés bélyegét. A duó munkája vállaltan szimfonikus. Nincs meg benne a mindenáron modernnek levés azon kényszere, amely a legtöbb, még igazán remek modern classical ambient lemezt is jellemezte. Nem próbálja meg számítógéppel generált loopoknak álcázni a hosszan úsztatott vonósfutamokat, nem csinál úgy, mintha a zongora visszhangját valójában csak integrált áramkörök idézték volna elő. Ez egy klasszikus hangszerelésű, modern zeneesztétika által vezérelt dolgozat.
A hanganyag különböző európai templomokban, valamint egy elhagyatott olasz villában került rögzítésre. Óriási terek, a végtelenségbe nyúló visszhangok. A hangszeres felhozatal: zongora, hegedű, brácsa, cselló, fagott, hárfa, francia kürt. Ahhoz, hogy miért került ki ennyire erős anyag a két, negyven körüli fickó kezéből, segít, ha vetünk egy-egy pillantást mindkettejük eddigi pályafutására.
Dustin O'Halloran az ifjabb a szakmában. Kezdetben a Dévics indie-pop duó alapító tagjaként kereste kenyerét és kézjegyét egyaránt, majd 2004-ben és 2006-ban kiadott egy-egy gyűjteményt Piano Solos címmel. 2006-ban a Marie Antoinette című Sofia Coppola-filmben is felcsendült néhány darabja, 2009-ben pedig az An American Affair című film zenéjét készítette el. Az igazán jelentős sikert a Vorleben hozta meg számára, melyet a Sonic Pieces (majd idén a 130701) karolt fel. Voltaképpen még ezek is "csak" zongoraszólók, de egységes zsenialitásuk a korábbiakhoz képest már jóval átütőbb. Alig telt el egy év, és idén napvilágot látott a Lumiere is, melyen O'Halloran első ízben dolgozott együtt saját kis ensemble-jével (vonósokkal). Az amerikai születésű, de Európában (Németország és Olaszország között ingázva) élő fickó, úgymond, elfecsérelte fiatal éveit, és nem fektetett komoly erőfeszítéseket a zongoraleckékbe. Az elszalasztott lehetőségre csak felnőtt fejjel döbbent rá, és - jobb későn, mint soha - akkor, már a harminchoz közeledve kezdte el bepótolni lemaradását. (A Piano Solos kissé iskolás jellegét bizonyára ez is magyarázza.) O'Halloran legfőbb védjegye - ma már láthatjuk - a letisztultság. Ide kívánkozna két másik jelző is: egyszerű és minimalista. Megannyi kritikában olvashattuk, hogy Dustin O'Halloran minimalista kompozícióival a Philip Glass-féle, ismétlődő arpeggiókra épülő zenei világot követi. Nos - néha igen. Legtöbbször viszont nem. Az 'egyszerű' jelző pedig még inkább tévútra csábítana: gyakran meglehetősen összetett, és szinte mindig gondosan felépített tételekről van szó, melyeknek egyszerűsége legfeljebb abban állhat, hogy a tíz ujjból egyszerre nem nyomja mind a tíz a zongora billentyűit. Eleve: ha Dustin O'Halloran lenyomja a billentyűt, akkor egyúttal földhöz is vág vele a maga elegáns könnyedségével (lásd Opus 55 a Lumiere-en), többnyire viszont inkább csak gyengéd simogatással csalja elő a lágy dúrokat és a szomorkás mollokat. A zenéje mindenféle elitista konnotáció nélkül: elegáns.
Az alábbi videóban O'Hallorant láthatjátok, épp az Opus 55 stúdiófelvételén:
Adam Wiltzie hozza az ambientet. Az amerikai Kranky egyik legsikeresebb duójának alapító tagjaként edződött, és mára a vonósokkal és más hangszerek visszhangjaival varázsolt atmoszférikus, szétáradó hangok egyik legfőbb szakértőjévé vált. Talán túlzás lenne azt állítani, hogy nélküle ma nem lenne Clem Leek, Kyle Bobby Dunn vagy Olan Mill, de az igazságtól nem áll teljesen messze az efféle istenítés. Wiltzie legfőbb erénye a türelem. Legyen szó a Brian McBride-dal közösen jegyzett SOTL-albumokról vagy a Christina Vantzou-val készített The Dead Texan-lemezről, Wiltzie zenei gondolkodásmódját mindig a megfontoltság jellemzi. Nincsenek látványos felütések, hangsúlyos kiállások vagy megkapó főtémák. Technikája a legklasszikusabb értelemben (Enót idézve) ambientszerű: épp annyira érdekes, mint amennyire egyébként ignorálható is. A magyarázat egyszerű: Wiltzie-nél egy perc nem hatvan másodpercből, hanem mondjuk egy vagy két négynegyedes egységből áll. Figyeljük meg egyszer, ha időnk engedi, milyen ügyesen felépítettek a SOTL-korongok: alaktalan masszának és panorámaszerűen szétfolyó hangáradatnak tűnnek, pedig struktúrájuk rendkívül szigorú és feszes. (Ugyanezt a módszert használja Kyle Bobby Dunn is.)
Itt egy 2008-as Stars Of The Lid-koncert felvételét láthatjátok (Wiltzie jobbra, fehérben).
Adva van tehát egy letisztult, szép és elegáns zongorafutamokkal dolgozó Dustin O'Halloran, és egy ambientszőnyeg-felelős Wiltzie, valamint kiváló kiszenekaruk, többek között Hildur Guðnadóttirral és Peter Broderickkel az élen. Adva vannak továbbá a szenzációsan kiválasztott felvételi helyszínek, melyeknek köszönhetően számítógépes utómunkálatokra gyakorlatilag nem is volt szükség. És hát adva van a modern classical ambient most is fénykorát élő tendenciája. Az AWVFTS sikere előre borítékolható volt, és - egy hónappal a megjelenés után, némileg csillapodva a kezdeti lelkesedés részegségéből - egyértelműen kijelenthető: minden előzetes elvárásnak megfelelt.
A korongból határtalan harmónia és háboríthatatlanság sugárzik. Mintha csak egy édenkerti erdőség tökéletes szimbiózisát hallanánk, a hangszerek (és megszólaltatóik) együttműködése hibátlan. A cselló és a brácsa lusta ingadozása az ég felé néző virágokat idézi, a zongora pedig hol szökdécsel, hol elnyújtott kényelemmel lebeg közöttük, akár a beporzást végző méh. A fagott és a kürt az éltető föld, a töretlenül ragyogó hegedű pedig a nap éltető sugara. A természetből kölcsönzött párhuzam nem véletlen: Dustin O'Halloran és Adam Wiltzie közös lemeze a lehető legtávolabb van attól, amit ma high-techtől és ideggörcstől bűzlő, és napról napra nehezebben kiismerhető modern civilizációnak hívunk.
***************
Ízelítő a lemezből (a nyitó tétel).
***************
A duó honlapja.
A lemezt meg tudod rendelni az Erased Tapestől és a Krankytől is. (Vinyl formában is megjelent!)
