Sokáig bedőltem a névválasztásnak: csak egy újabb elektrobolondról van szó, bizonyára. Hát és persze ez az igazság, amelyet maga az előadó sem cáfol: lemezeinek borítóján például általában nagyítóval sem találhatnánk meg a polgári nevét. És más egyéb attribútum sem lelhető fel ebben az egyszemélyes projektben, amelynek mentén körvonalazódhatna bennünk egy kép a szerzőről. Így hát aztán el kell gondolkodni rajta: lehet, hogy a név - Another Electronic Musician - nem ugratás.

Egy zenei album kapcsán persze maga a zene az első. Csakhogy a zene már-már szájbarágóan direkt módon támasztja alá ezt a tézist: nemcsak hogy nem egyedi az, amit hallunk, de egyenesen unalmasnak is tűnhetne, hiszen már számtalan ilyenhez volt szerencsénk. De nem, mégsem unalmas. Működik a recept. A nyitás sercegős-elektrós idm, ami kísértetiesen emlékeztet a művész korábbi lemezeire, melyek egy évtizedek óta gépiesített világ komor antiutópiáját festik le. Itt ez a negatív, érzelemmentes enumeráció próbál átfordulni valami egészen különleges, helyenként egyenesen vidám szemlébe, mely az idm-et inkább csak akkor használja fel (és ez milyen okos megoldás!), ha az játékosságot, önfeledtséget képviselhet. Ezúttal tehát a meghatározó műfaj az idm mellett (és talán afelett) a minimal. Ténylegesen minimalista eszközkészlettel rendelkező zenéről azonban szó nincs: Yagya, Loscil és a DeepChord burjánzó minimalisztikája kapja a főszerepet, egy olyan letisztult és mégis összetett stílus, amely felszínes egyszerűsége ellenére bonyolult, időnként akár kibogozhatatlan zenei textúrákat alkalmaz.

A fentiekben meghatározott hangvételnek pedig szinte mindvégig szilárd terepet biztosít az ambient, mely az album játékos közepét leszámítva magabiztos loopvezetéssel terelgeti a hallgatót. Ezek alapján már azt is hihetnénk, hogy egy komoly, majdhogynem fennkölt hangvételű lemezzel van dolgunk - és milyen nagyot tévednénk. Meredek kijelentés lenne kommerszként jellemezni ezt az anyagot, de célja tagadhatatlanul a szórakoztatás, még a mélyebb tónusú számok esetében is.

A States of Space gondolatisága mégis ravasz. Ahogy azt fentebb írtam, már meglévő képleteket használ újra, létező és ismert mintákkal dolgozik, és tulajdonképpen egyetlen új elemet sem mutat fel a zenéjében, mely ennélfogva akár unalmas plágiummá, de legalábbis másolattá is válhatna. Sőt, talán azzá is válik. És ennek tudatában sem mondhatunk mást, mint hogy működik a dolog. A fickó nem hisz az egyediben, a megismételhetetlenben. Az egyszeri mint célként kitűzött eszmeiség itt nem működhet, mert ha működne, előbb-utóbb két státuszt érhetne el: vagy elavulna és devalválódna (ez a kevésbé valószínű), vagy pedig örök hivatkozási ponttá válna (erre nagyobb az esély). Minimalista zenéről beszélve ez utóbbi viszont rendkívül furcsán hangzik, főleg 2009-ben, amikor az intertextualitás nemcsak a zenét vagy más egyéb művészeti ágazatot határozza meg alapjaiban, hanem a modern embert is. Jase Rex tehát nem hoz létre új támpontot - már meglévőkre támaszkodik, és egész egyszerűen ügyesen alkot összefüggést közöttük.