Van, aki forrón szereti. Magnus Birgersson nem tartozik közéjük, már ami a lemezeit illeti. Ő ugyanis megvárta, amíg kihűl az általa szervírozott fogyasztanivaló, és a maradékot hidegen tálalta fel, mintegy második nekifutásként.

A másfél évvel ezelőtti Movementsről a megjelenése idején fenntartásokkal ugyan, de elismerően írtam. Mára már megbántam. A korábbi Solar Fields-albumokban: a Reflective Frequenciesben, a Blue Moon Stationben, a Leaving Home-ban és az Extendedben elmerülve, azokat alaposabban tanulmányozva ezennel már biztosabban ki merem jelenteni, hogy a francia kiadó hígulási tendenciáját követve Birgersson is mérsékelte a sűrűségi faktort.

Eredeti célja valószínűleg az experi-space burjánzásának visszafogása lett volna - és ez sikerült is. Ám a végeredmény a minőségi, de főleg a kreativitási szintet is olyannyira lejjebb tornászta, hogy a Movementset önálló egészként szemlélve annak alkotója az átlagnál épphogy csak érdekesebb audiozsonglőrré avanzsált. Ami azért meredek! A Solar Fields mint előadónév 2006-ra formabontó ambientet jelentett, egyedi és utánozhatatlan hangszigetet. 2008-ra ez nemhogy megfakult, de szinte el is tűnt. Birgersson saját reprodukcióját hozta létre, ám genetikai hanyagságának köszönhetően az új kromoszómaállomány kellemetlen furcsaságokat mutatott. Nem kell nagy, torz elváltozásokra gondolni - csak kisebb szépséghibákra, esztétikai csúnyaságokra, melyekre a legegyszerűbb rá sem nézni. Vagy meg sem hallani.

A Movements után a svéd zenész egy videojátéktól, a Mirror's Edge-től kapott felkérést a játék aláfestő zenéjének megkomponálására. Ambientmércével egy nem túl jelentős anyagról van szó, mely valószínűleg inkább csak azoknak nyújt felemelő élményt, akik a játék pályáin barangolva kapják hátszélként az izgalmas zenét. Az új Solar Fields-lemezhez viszont elengedhetetlen ennek a munkának az említése: a Mirror's Edge-dzsel ugyanis Birgersson egy új territóriumba lépett be, a mozgóképes dramaturgia birodalmába.

Nem újdonság, hogy ambient és film, zene és kép egy igazi hallgató számára elválaszthatatlanok, hiszen az ambient zene nem más, mint egy vetítőgép az emberi elme mozitermében. Egy jelentős eltérést azonban mindenképp érdemes észrevenni: a csapongó gondolatokból, emlékképekből és a fantázia teremtményeiből létrejövő, leginkább álomszerű képzeletegész negyedannyira sem tartalmaz konkrétumokat, mint egy fogyasztói célra készült mozgóképes elbeszélés. Ebből következik, hogy a Mirror's Edge - alkalmazkodván a mozgóképes közeghez - jóval könnyebben értelmezhető és élvezhető zenei anyagnak bizonyult, mint bármilyen más Solar Fields-munka. Kiegészítő funkciójú kellékzene volt.

És mintha ugyanez valósulna meg az Altered számaiban is. Az lehet az érzésünk, Birgersson bízik benne, hogy a korábban megjelent Movements elég önálló volt ahhoz, hogy létrehozzon a befogadójában egy olyan, határozott körvonalakkal megrajzolt történetet, amelyhez slusszpoénként hozzáadva az Altered működőképesnek bizonyulhat. Egyszerűbben fogalmazva, hogy az Altered legyen mit kiegészítsen. Most pedig megszólalhatna az engem érő (jogos) vád: ambient zene esetében a kiegészítés mindig a hallgató feladata. Igen. De nem, mégsem. Nekem ne legyen feladatom, ha Solar Fields-lemezt hallgatok! Ne kelljen meghallgatnom előbb a lemezt, hogy aztán fontolóra vegyem: egyáltalán mi az, ami kiegészítő belső moziként szóba jöhet. Az Altered a vetítőgép - de a mozigépész nem én vagyok!

Ellenpéldáért nem kell messzire nyúlni: míg a Leaving Home egy absztrakt ambient utazás volt Magnus Birgersson fantáziabirodalmában, addig a testvérlemezként megjelent Extended ugyanennek a fantáziabirodalomnak a sztratoszféráját festette le zenei eszközökkel. De mindkét lemeznek súlya volt. Az Altered pedig szinte elpárolog. Alternatív verziójú számokat hallhatunk, de ezek nem válnak érdekessé - sokkal inkább túlbeszélésről van itt szó. Kár szaporítani a szót: az új Solar Fields-anyag unalmas.

Pedig nem is teljesen az. A lemez utolsó néhány tétele egészen izgalmas, a Staring into the Nothingness pedig egyenesen katartikus erejű. Lehetne. Egy másik lemezen. És ugyanez elmondható még néhány számról, vagy néhány szám néhány ötletéről. Impozánsak. De már elsőre, másfél évvel ezelőtt sem tűnt úgy, hogy túl sok közülük működne. A 2005-ös lemezek, és az addig konzekvensen felépített, majd egésszé, tehát zárttá is tett hangzásvilág óta Magnus Birgersson valószínűleg megalkotott magában egy új fantáziavilágot. Lehet, hogy épp itt az ideje elszakadni tőle.

_______________
Olvasd el a Movementsről írt kritikámat is. Méghozzá ITT!
Az Ultimae Records egyéb anyagairól írt ismertetőim pedig ITT olvashatók.