Egy kicsit úgy vagyok a Hammock új albumával, mint Tarkovszkij filmjeivel. Nem tudnám elvitatni a technikai és gondolati zsenialitását, de teljesen komolyan venni sem tudom. Mégpedig azért, mert - akárcsak a nagyszerű orosz rendező - a Hammock is véresen komolyan veszi a saját maga által megteremtett, és a mítosz szelével erősen átszőtt univerzumot. A pátosz tetőfokán pedig akaratom ellenére kitör belőlem a nevetés.
És olyankor persze bűntudatom van, de hát nem tehetek róla. Nekem valahogy mindig hiányzik egy csepp fanyar humor, irónia, cinizmus vagy bármi. Nem feltétlen kell, hogy köze legyen a humorhoz, elég, ha csak életszagú. Ha nem evilági zenét készítünk, az más. Ishq absztrakt űrutazós lemezein hiába kérném számon, hogy semmi életszagú nincs benne. De a Hammock zenéje magáról az életről szól. Emlékekről, gyerekkorról, a személyiségfejlődés különböző állomásairól, boldogságról és bánatról - közhelyekről, de jó értelemben.
Ezek minket minden nap körülvevő dolgok, melyekre mégis csak akkor figyelünk oda, ha egy pillanatnyi szünetet tartunk két lélegzet között, ha a bal láb után nem azonnal tesszük a jobbat. Erre általában nem nagyon jut idő, így lesz a közhelyekből unikumjellegű élmény. Ha másért nem is (persze másért is), de ezért mindenképpen nagyra kell értékelni a Hammock zenéjét. Ráérzett arra a finom jelenségre, mely szerint a közhelyek, épp azért mert közhelyek (vagyis kerülendő tényezők), elindultak egy "közhelytelenedési" átalakuláson. Ha a Hammock zenéjét hallgatja az ember, felidézi azt az egyébként át talán sosem élt emléket, mely az olyan hétköznapi, elcsépelt dolgokat, mint a fent említett szeretet, barátság stb. még sértetlen állapotukban foglalja magába.
Ez a sértetlenség általában a naiv tisztánlátással, vagyis a gyermekkorral hozható párhuzamba, ezzel is magyarázható a Hammock szomorkás, a gyermekkor elvesztése miatt érzett, menthetetlenül nosztalgikus hangvétele, mely kétségbeesetten próbálja felidézni az idilli, örömteljes évek harmóniáját, a boldog tudatlanságot... Ez a téma, illetve ez a hangvétel maga is egy közhellyé vált mára, a Hammock viszont ki tudott alakítani egy olyan zenestílust, amely azáltal hoz létre kiváló minőséget, hogy a közhelyes tényezőkből épít fel egy nem-közhelyes világot. Ezt a folyamatot sokféleképpen lehet nevezni, nekem a mitizálás tetszik.
A Hammock mitizál - a saját univerzumát tölti fel a mítosz és a misztérium kiismerhetetlen, borzongató mélységeivel. Ez egy nagyon ügyes taktika, mert ezzel kompenzálja a közhelyek sekélyességét. Mindeközben viszont egyetlen dologról feledkezik meg, ahogyan véleményem szerint a cikk elején említett Tarkovszkij is: az életről. A végtelen magasztosságban olyan mértékű stilizációig jutunk, amely az életet mintázza, de már köze nincs az élethez. Egy hiperszubjektív költői önvallomáshoz már annál inkább, ennek élvezetes, és kellően megérthető befogadásához viszont az empátia gyakorlatilag megvalósíthatatlan foka szükséges. Irodalmi műnemekkel fogalmazva a líra annyira elnyomja a drámát és az epikát, hogy a kész mű nem lesz több, mint puszta impressziókra épülő impulzusáradat, melyből a hallgatónak kell egyéni építményt tákolnia.
Ebből következik, hogy a szerző által létrehozott univerzumban a misztikum mélységéig lenyúlni szinte lehetetlen, marad tehát a felszín: a közhelyek - ezekből kell várat építeni, ami nyilván nem lehetséges, ha az ember igényesnek vallja magát. És itt hiányzik az, amiről korábban beszéltem: egy csepp irónia, egy fuvallatnyi cinizmus. Vagy - ugyebár - akármi, ami az élet szagát árasztja; a hétköznapiasság szagát, a rutin, a megszokás, az ismerősség szagát. Én ezt hiányolom Tarkovszkij filmjeiből, és ezt hiányolom általában a Hammock zenéjéből is.
Egyetlen kivétel volt, a két évvel korábban megjelent Maybe They Will Sing For Us Tomorrow. Talán csak a fokozottabb ambientes átitat az oka, bár erősen kétlem (a The Sleep-Over Series példának okáért az eddigi legtisztábban ambientjellegű Hammock-lemez, mégsem válik többé egy korrekt ambient albumnál). A 2008-as Maybe... minimítoszt hozott létre a saját keretein belül, méghozzá olyat, amilyet nagyon is komolyan lehetett és kellett venni. Ez viszont sem a korábbi, sem a mostani lemezzel nem sikerült.
A duó naiv szűrőjén keresztül a közhelyek mitizálása létrehozott egy kínos minőséget: a giccset. Ez már nem hogy komolyan nem vehető, de egyenesen vicces - első benyomásra, másodikra pedig szimplán unalmas. Van itt a csellótól elkezdve a fúvósokon át a gitárig és az elengedhetetlen "angelic voices"-ig bezárólag minden, ami csak és kizárólag a pátoszt szolgálja. A közhelyek pátoszát. És ez egy nagyon ingatag építmény, amely szerintem egy percig sem áll meg a lábán. A minőséggel és a gondolatisággal nincs baj, az szokás szerint maxpontos. Ezzel is magyarázható, hogy felszínesen, háttérzeneként hallgatva az új Hammock-lemez is olyan, mint a korábbiak: tökjó. De ha az ember fejest ugrik benne, akkor beveri a fejét. És az meg olyan sovány, ha egy igényes albumról csak azt lehet elmondani, hogy "nem igényesen" hallgatva jó.
