Új svéd lőfegyver készült. Gyönyörűen csillogó digipak markolatával és a jégkristályok fénylő bevonatával az Interloper tíz töltényt tartogat minden gyanútlan hallgató számára. Menekülni előlük lehetetlen, de nem is érdemes: a telitalálatok garantált euforikus mellékhatás kíséretében rövid ájulási folyamatot idéznek elő, de hatásuk hosszabb távon is minden bizonnyal számottevő. Az Ultimae ismét teljes fegyverzettel áll előttünk.
Van néhány elektronikus zenei kiadó, akik ma, 2010-ben bármit csinálhatnak. Házi- vagy vendégelőadóktól éppúgy megjelentethetnek hanganyagot, mint kiváló kreativitással megáldott alkotóktól és a nevetségesség szintjével kokettáló audioítészektől. Ha szigorúan a psychedelic ambient hatásterületein vizsgálódunk, ilyen kiadónak tekinthetjük többek között az izraeli Aleph Zerót, az angol Twistedet, a kanadai Interchillt és a francia Ultimae-t. Ezek a kiadók sok nagyon jó albumot adtak már a hallgatóságnak, népszerűségük pedig annyira megnőtt, hogy szelektív hallásuk napjainkra erősen tompult. Közülük néhány ma már egyáltalán nem készít jó lemezeket (Aleph Zero), van olyan is, amelyik pont hogy mára érte el azt a szintet, amikor már többnyire csak jó anyagokat ad ki a kezei közül (Twisted), és olyan is van, amelyik véletlenszerűen dob a piacra gyenge, közepes és erős munkákat. Ez utóbbi kategóriába tartozik például az Interchill és az Ultimae.
A Vincent Villuis által igazgatott francia társulat utóbbi néhány anyaga a kezdeti sikerekhez képest nagyon vitatható minőséget képviselt, ugyanakkor az Ultimae népszerűsége napjainkra elérte azt a mértéket, hogy a gyengébb lemezek is jövedelmezőnek bizonyulnak. Villuis boltot nyitott Lyonban, hivatalos terjesztőként számtalan - egyébiránt meglehetős ismeretlenségbe burkolódzó - előadót karolt fel (itt a honlap distribution szekciójára gondolok), továbbá barátaival együtt sorra kapják az élő fellépésre irányuló felkéréseket Európa és a világ legkülönbözőbb pontjairól. Alműfaján belül ma a Simon Posford által irányított Twisted bír még ekkora keresettséggel, mely egyre inkább az élvonalbeli pop- és rocksztárok felkapottságára hasonlít. Véleményem szerint ez Posfordéknak (még) nem tett rosszat, az Ultimae viszont szemmel láthatólag zavarba jött, és az elmúlt években remegő térdeken állnak a kiadó albumai.
Hiányzott már egy masszív mankó, mely megtámogatja ezt az ingatag építményt. A kemény magot jelentő Magnus Birgersson ebben a feladatban éppúgy felemásan teljesített két évvel ezelőtti Movements című dolgozatával, mint Villuis tavaly a Leylinesszal. Minőségben legalábbis, anyagi bevétel szempontjából viszont semmivel sem sikerültek gyengébben ezek a korongok.
A Carbon Based Lifeforms, úgy vélem, eddig mindössze egyszer tudott a pályája során egy kisebbfajta bakit elkövetni, ez pedig Irdial című EP-jük volt, mellyel két szám erejéig elkalandoztak az acidhullámokban úszó lebegős psychedelic ambienttől, mellyel az Ultimae-nél habilitáltak, és kipróbálták a drone műfaját. Kísérletnek volt érdekes ez a két szösszenet, máskülönben teljességgel felejthető. Az Irdialt leszámítva viszont nem hibázott még a Daniel Segerstad (születési nevén: Rinsgtröm) és Johannes Hedberg képviselte duó. A napokban az összes olyan munkájukat végighallgattam, amelyet Carbon Based Lifeforms néven készítettek (mert készítettek már zenét más néven is, ilyen volt például a kilencvenes évek végén a Notch), és rá kellett ébrednem: minőség szempontjából (is) napjaink egyik legmakulátlanabb diszkográfiáját felmutató elektronikus zenei projektjével van dolgunk.
Az első CBL-lemez 2003-ban jelent meg, és a Hydroponic Garden címet viselte. Kísérleti megoldásoktól sem mentes, ám minden porcikájában átgondolt, a meditativitást és a dinamikát kiváló arányban elegyítő utazást nyújtott ez a bemutatkozó darab. Számtalan válogatáslemeztől érkezett felkérés a megjelenést követően, majd három év elteltével látott napvilágot a második nagylemez World of Sleepers címmel. A duó egyáltalán nem kívánt eltávolodni a 2003-ban kijelölt ösvénytől. Ezt jelezte az a megoldás is, mellyel a második albumon hallható trackek sorszámai az első album számozását követték. A World of Sleepers első (tehát 12.) tétele így nem nyit új fejezetet a Carbon-univerzumban, csupán tágítja a már meglévő határait. Hangzásvilágban egyébként finomításokon esett keresztül az experimentalizmus, de ez minden, amiben különbözött a két epizód.
Az Interloper a 24. számmal indul, vagyis tovább folytatja a történetmesélést. Dinamikus felvezetővel kezdünk, melynek downtempós trip-hopja kerüli a prológusok pátoszát, azonnal a sűrűbe rántja a hallgatót, hogy aztán a kezdő másodpercek után rögtön a súlytalanság állapotába repítse. Közvetlenül az első számot hallgatva újdonságra lehetünk figyelmesek: új hangszerekkel bővült a Carbon-paletta. Johannes Hedberg akusztikus-, illetve basszugitárt ragadott, melyet aztán leheletfinom számítógépes módosításokkal emeltek be a számok világába. Egy újabb fűszer, egy újabb ízvilág - de ugyanaz a konyha. Ezt bizonyítandó ismét acides selyemfelhők körítik a lágy dobritmussal alapozott ütemeket, és hűvös, jellegzetesen skandináv temperamentumú hangcsokrok díszítik az összképet, melyből természetesen Karin My Andersson és Anna Segerstad (Daniel felesége) sem hiányozhat.
A hőmérő végig a mínusztartományban tanyázik az album során. A második szám kemény, de még pont nem túl kemény jégdarabokkal bombázza a hallgatót, a mozgalmas játékot azonban hamar enyhíti a Central Plain buborékvilága, mely Bluetech kedvelőinek szólhat ismerősen. Nem véletlen a hasonlóság a szám címe és a Hydroponic Garden nyitányának címe (Central Plains) között. A 2003-as szám egy alternatív verzióját ásták elő a fiúk, hogy némi helyrepofozás után csillogó gyémántként tárják elénk.
Hasonló elképzelés szerint készült az Init, mely a második lemezen hallható Betula Pendula egyfajta véletlen torzításából jött létre. A darabot azonban még egy rendkívül dinamikus őrület is megelőzi: a Supersede a korong legenergetikusabb pillanatait nyújtja a hallgatónak, egy nyolcperces downbeat-vihart, mely katartikus erővel sodródik a trance emelkedettsége felé.
A World of Sleepers két jól elkülöníthető részre osztható fel: első felében az ébrenlét állapota, a másodikban - a címhez méltó módon - az álmok birodalma kerül előtérbe. Ennyire határozott vonalak mentén kijelölhető struktúra nem írható fel az Interloper hetvenkét perces játékidejére. Az Init után ugyan úgy tűnik, ismét az álomvilág irányába indulunk - két, minden eddiginél gyönyörűségesebb Carbon-szám hangzik el, melyek szívet markoló moll-dallamai szinte könnyfacsaró melankóliát teremtenek -, ezt azonban az "m" majdhogynem harcias fennköltsége ellensúlyozza.
A 20 Minutes ismét a csend univerzumából érkezik a hallgatóhoz, az olvadó jég apró cseppjeit idézik a szám érzékeny taktusai. A duó azonban nem hagyja, hogy a lemez a tudatalatti legmélyebb rétegeiben érjen véget, Polyrytmi című záró tételükkel ismételten felborzolják a kedélyeket, és egészen a világűrig repítik a befogadót.
Az Interloper kivétel nélkül remek számokat tartalmaz, melyekben én többszöri hallgatás, és mikroszkopikus detektívmunka után sem találtam hibát. Önmagukban tehát tökéletes darabok alkotják a harmadik Carbon-lemez világát, most először fordul elő azonban, hogy nem utazás résztvevői vagyunk. A számok közötti illesztéseket észrevétlenül elfedő, többnyire mélyen elterülő ambient szőnyegek erősen hiányoznak a lemezről. Egyetlen példát emelek ki, mely azonban az egész albumra érvényes: az Euphotic és a Frog rendkívül jól illeszthető darabok, dallam-, ritmus- és hangulatvilágban egyaránt nagyon hasonló szerzemények, mégsincs közöttük átmenet, csupán az elhalkítás-felhangosítás módszerével különülnek el, és így nem tudnak egymással szimbiotikus egységet alkotni. A többi szám hasonló problematika szerint izolálódik, melynek oka számomra nem világos. Mindegyikük gondmentesen összefonható lenne az őt megelőző, illetve őt soron követő szemelvénnyel, az egységesítés mégsem történik meg.
Ez természetesen nem rontja el az Interloper összélményét. A hűvös svéd szellők zenei transzformációja ismét minden felesleges manír nélkül került bemutatásra. A Carbon Based Lifeforms világa a már meglévő objektumok árnyalása mellett újabbakkal gazdagodott. Ezt megkoronázandó Huby Sea és Vincent Villuis ezúttal is tökéletes mastereléssel látták el a korongot: a kristályok csillogását és az ultramély basszusokat egyaránt könnyedén bírja egy komolyabb hangberendezés. Talán mondani sem kell, az albumot borító köntös pedig ismét a legizgalmasabb képi világgal kedveskedik a hallgatónak.
Nagy örömömre szolgál, hogy leírhatom: új svéd lőfegyver készült. Gyönyörűen csillogó digipak markolatával és a jégkristályok fénylő bevonatával az Interloper tíz töltényt tartogat minden gyanútlan hallgató számára. Menekülni előlük lehetetlen, de nem is érdemes: a telitalálatok garantált euforikus mellékhatás kíséretében rövid ájulási folyamatot idéznek elő, de hatásuk hosszabb távon is minden bizonnyal számottevő. Az Ultimae ismét teljes fegyverzettel áll előttünk.
