A korábban - vagyis az Unomián és az Eingyán - olyannyira tökéletes hangzásvilág, a kísérleties harmónia, a megkapó dallamok, az egymásba olvadó minizörejek az Unelften egyáltalán nem találhatóak meg.
Ha toptízes előadólistát kellene írnom, a Helios néven (is) zenélő Keith Kenniff szinte minden bizonnyal helyet kapna a többiek között. Ennek legfőbb, és bevallottan személyes oka is, hogy létrehozta az eladdig nem létező átmenetet az idm és a kísérleti elektronika (glitch), illetve a downtempo és az ambient között. Ez egy olyan hangzásvilág megszületését eredményezte, melyben egyszerre tűnik minden természetellenesnek és természetesnek - legyen szó ugyan túlnyomó részt számítógéppel előállított zenéről, az elvont hangképek mégis oly közel állnak a való élethez, hogy a vállunkon érezhetjük a gyermekien bukdácsoló vagy szökkenő taktusok és a szomorkás ambient szőnyegek simogató ölelését. Kenniff zsenialitását én leginkább abban látom, hogy kivételesen érzékeny világ-, illetve emberismeretét szerény, sőt visszahúzódó zeneiséggel tárja a hallgató elé, és egy olyan élményben részesíti, mely elvontságának betudhatóan ugyan csak egy mikro-univerzumba kalauzol, ez a világ azonban mégis egy olyan dimenziót vázol, melyet mindenki megtalálhat a saját lelkében, avagy önnön szabályait felírhatja a modellre.
Függetlenül attól, hogy épp Helios, Goldmund vagy Mint Julep néven fejezi ki önmagát, Kenniff fő témáiként a gyermekkor iránti édesbús nosztalgiát, a magánytól való kényszeredett rettegést, ugyanakkor feltartóztathatatlanul afelé tartást, az újrakezdésekbe vetett bizalmat, és annak sikerét, avagy kudarcát, és úgy összességében akár a művészet misztériumát is megnevezhetjük. Ahogy ebből a hosszú definiálásból kitűnik, Kenniff zenéje filozófia, abból viszont egy könnyen emészthető fajta. Hangkölteményeivel az életről, sorsokról és emlékekről gondolkodik, és invitálja gondolkodásra a befogadót.
Az Unomia című lemez 2004-ben jelent meg a Merck gondozásában, az Eingyát két évvel később vette pártfogásába a Type Records. Ez két nagyon magas színvonalú album, nemcsak az ambient műfaj legragyogóbb, legegyedibb csillagai, hanem egyetemes zenetörténet szempontjából is megjegyzendő darabok. A 2007-es Ayrest és a 2008-as Caesurát ellenben már csak udvariasságból érdemes megemlíteni, illetve azért, hogy felrajzolhassuk azt a vastag felkiáltójellel megtoldott kérdőjelet, amely abbéli értetlenkedésünket fejezi ki: vajon miért lett napjaink legígéretesebb zenei projektjéből önmagának groteszk paródiája. Már ha feltételezni merjük (és merjük feltételezni), hogy nem szándékosan lett az.
A legújabb Helios-anyag (ha nem számítjuk a szintén 2008-as élőfelvételes kiadványt), tavaly jelent meg először, majd idén másodszor. A különbség: új (összehasonlíthatatlanul előnyösebb) borító, CD-R helyett rendes CD-formátum, melyhez természetszerűen újra masterelt hangzás is dukál, illetve egy bónusz szám, melyet az a 150 szerencsés hallgathat meg, aki elég gyors ahhoz, hogy szerváljon egy példányt ebből a limitált kiadványból. A korong az Unleft címet viseli, ez csúnya magyar fordítással az elhagyott (itt: fel nem használt) ellentétét jelenti.
Az album ugyanis azokat a szerzeményeket szólaltatja meg, amelyeket Kenniff 2000 és 2009 között komponált, ám valamilyen, számunkra ismeretlen okból végül mégsem használta fel őket egyik lemezén sem. Ez a számunkra ismeretlen ok válik most ismertté. Az Unleft tizenegy száma ugyanis példaértékű lehetne egy olyan előadó jellemzésekor, aki mondjuk Kenniffet próbálja utánozni. Furcsa, kiforratlan utánzatok ezek a rövidke tételek, melyeket a szerző bizonyára nem véletlenül hagyott meg végül a fióknak.
A korábban - vagyis az Unomián és az Eingyán - olyannyira tökéletes hangzásvilág, a kísérleties harmónia, a megkapó dallamok, az egymásba olvadó minizörejek az Unelften egyáltalán nem találhatóak meg. Amit hallunk, az egy viszonylag korrekt, de ennél egy szemernyit sem több downtempo lemez, amelyet jóindulatúan elfogadhatnánk egy feltörekvő komponistától. Keith Kenniff viszont nem ezt a színvonalat és kreativitási faktort képviseli. Másképp fogalmazva a previously unreleased státusz létjogosultsága paradox módon épp a megjelenéssel igazolódik be.
Jelen pillanatban Kenniff Helios néven futó főprojektje úgy fest, mintha visszafelé haladna az időben. Az Unomia és az Eingya nagyjából egyazon minőségi (csúcs)szintetet képviseltek, a két későbbi anyag egyaránt erős visszaesésnek könyvelhetők el, az Unelft pedig egészen odáig merészkedik, hogy a korábban használhatatlannak ítélt szerzményeket gyűjtse egy csokorba. Ezek egyébként nem zuhannak odáig, mint az Ayres és a Caesura, de napvilágra kerülésük számomra kissé érthetetlen. Úgy vagyok ezzel a lemezzel, mint nemrég voltam Matt "Ishq" Hillier Indigo Egg néven kiadott Ixlandjével: ha másnak nem, érdekességnek jó. Jó tudni, hogy a fétisként bálványozott kedvencünk is ember, és valamikor még ő is tudott hibázni. De azért van valami szomorú abban, ha ez az egyetlen pozitívum, amelyet az Unleft mellett fel tudok hozni. Ja, és a The Jaguar Sun című szám, mely minden felesleges manír nélkül: tökéletes. Akár lehetett volna egy új, és tényleg új album elindítója is.
