A Midnight's Children több szempontból is rendhagyó lemez. Bátran hány fittyet a műfajbeli normákra, s válik így egy erősen bekategorizálhatatlan stílusú hangorgiává.
Az ezredfordulóhoz érve Gabriel Le Mar az egyik legfelkapottabb pszichedelikus előadóművésszé vált. Egyaránt gyümölcsözőnek bizonyult a Spirit Zone égisze alatt fialó szólóprojektje, és a Michael Kohlbeckerrel közösen alapított Saafi Brothers is, melynek első stúdióalbuma 1997-ben látott napvilágot Mystic Cigarettes címmel. Míg Le Mar önálló agymenései előszeretettel cikáztak a különféle műfajbeli motívumok és hangulatbeli jegyek között, addig a Kohlbeckerrel közösen kialakított világ egy sokkal kötöttebb stílust eredményezett. Talán ez volt a "hibája" a fent említett bemutatkozó lemeznek is, mely rengeteg, később is visszaköszönő alapelemet fektetett le, az összkép mégis egy némileg kidolgozatlan, mondhatni bátortalan hangzás benyomását keltette a hallgatóban.
Evidens, hogy a Saafi Brothers motorja kezdettől fogva Le Mar volt, aki egy idő után nem bírt magával, és határtalan virtuozitását a "testvérvállalkozásba" is belecsempészte. A Midnight's Children kitűnő és ékes bizonyítéka a döntés jogosságának. A felütést ugyan még egyedül Kohlbecker jegyzi, de már az Altered Future hallatán is érezzük: itt valami egészen másról lesz szó, mint amit a Mystic Cigarettes után várnánk. Panoramikus, mélyen lüktető szőnyeg adja meg a darab alapját, s vetíti előre kiválóan a korong alapvetően sötétebb, sokrétűbb világát.
Már a második szám egy meglehetősen kemény hangzásvilágot üt meg: a masszív dobritmussal és basszus-hátszéllel megalapozott track furcsa textúrák, nehezen azonosítható effektusok és egészen mélyen elrejtett, de cseppet sem jelentéktelen hangfoszlányok kíséretében kalauzolja a hallgatót egy éjjeli kirándulásra az ismeretlen birodalmába. Experimentalizmusban már itt sincs hiány, ám - nem meglepő módon - Le Mar számlájára írható, hogy ez sosem csap át öncélú erőfitogtatásba vagy a gépek uralta kavalkádba. Mindvégig sikerül megtartani a downbeat keretein belül felépített különös univerzum lüktető, mégsem túlburjánzó egyediségét.
Hasonló szellemiségben szólal meg a Free Senses is, mely a későbbi acid magasságokat is előrevetíti - ezek pedig nem is váratnak sokat magukra. Már a Wellness Farm fehér zajra emlékeztető betéteit és szándékoltan torz, ugyanakkor remekbe szabott elemeit is nagyszerűen ellensúlyozza az egyszerű, magas tónusú dallamféleség, mely tulajdonképpen a szám groove ritmusát is megadja, majd a játékidő felétől bámulatosan egészíti ki.
A lemez strukturális és spirituális csúcspontjához érve csendül fel a Mystical Chants, mely az acid trance motívumrendszeréből veszi kölcsön az alapdallamot, melyre egy enyhén breakbeat-beütésű progresszív hangáramlatot épít fel - zseniálisan. Nagy valószínűséggel e szám kapcsán fogalmazódik meg bennünk először a gondolat, miszerint a Midnight's Children több lesz holmi egy-a-sok-közül psychedelic ambient dolgozatnál. Stílushatárok feszegetésének határtalanul izgalmas játékát vélhetjük felfedezni a Mystical Chantsben, és nem tévedünk, ha azt gondoljuk: ez még csak a kezdet.
A súlytalanság állapotának elbeszélését magára vállaló Degravitating egyenesen az uptempo irányzatok hangzásvilágára jellemző 120 bpm feletti tempóba és trance-be bújtatva repít minket a szubjektum univerzumának rejtelmes távlataiba. De nemcsak filozófiai, hanem szó szoros értelemben is univerzum-jellegű hangulatról beszélhetünk, hála a kozmikus űrutazás élményeit felidéző effekteknek, melyek gyakorta fordulnak elő a space ambient előadók zenéjében. Mindezek ellenére mégsem sorolható egyértelműen az uptempo kategóriájába a szám, habár a progressive trance jegyeit gyönyörűen, szinte iskolapéldaszerűen megjeleníti. Nem nevezhető viszont psychedelic ambientnek sem, mivel e műfajnak ez már egy túlontúl kavargó, örvénylő, de főleg túlságosan gyors ritmussal operáló világ. Besorolhatatlan, mégis lélegzetelállító darabbal van tehát dolgunk.
Még ennél is lenyűgözőbb a soron következő, kétrészes The Deep első epizódja, mely egyenesen a goa, de legalábbis a pszichedelikus uptempo zene, illetve a downbeat határmezsgyéjén evickél, teljességgel elmosva a határokat a két, egymástól különböző, bár egymást nem ritkán inspiráló műfaj között. A hetedik számhoz érkezvén már messze túllépjük a földi szférát, és egyszerre szárnyalunk leírhatatlan magasságokba, de zuhanunk ijesztő mélységekbe is egyaránt. Érdemes továbbá egy zárójelet nyitni, és megjegyezni Gabriel Le Mar bravúros gitárjátékát, mely véleményem szerint jelen darab kapcsán éri el legfelfokozottabb állapotát (mindamellett persze, hogy nem különösebben válik dominánssá - esszenciálissá viszont annál inkább).
A kedélyeket valamelyest enyhítendő szólal meg a kissé visszafogottabb, bár az acidnek ismételten jócskán hódoló The Witness, majd a The Deep második része zárja a lemezt. Az első fejezet ritmusát felvéve, ám annak gondolatmenetét jóval ridegebb körítésben tovább árnyalva egy, ezúttal már tagadhatatlan, techno-elemekkel is gazdagon átszőtt révülettel (trance) fedi be annak a kútnak a száját, melybe az előző nyolc tétel segítségével alámerültünk.
A Midnight's Children - láttuk - több szempontból is rendhagyó lemez. Bátran hány fittyet a műfajbeli normákra, s válik így egy erősen bekategorizálhatatlan stílusú hangorgiává. Orgiáról kell beszélnünk, a Saafi Brothers ugyanis hihetetlenül gazdagon felépített rétegek egymásra vetítésével dolgozik, ráadásul szándékosan kerüli a letisztultabb, átvezető jellegű betéteket, és bizonyos tekintetben meglehetősen tömény hangáradatot zúdítanak a befogadóra. Úgy gondolom, a duó (időnként trió) zsenialitása leginkább abban áll, hogy a rengeteg ötletet, a mérhetetlen mennyiségű effektet és a különböző ritmus- illetve hangulatbeli eltérést mindvégig kordában tudja tartani. Egyszer sem érezzük a koherencia megtörését, vagy akár csak meglazulását: Gabriel Le Mar és Michael Kohlbecker mélyen megalapozott, zsigerből jövő tudatossággal és németesen precíz megtervezettséggel nyújt aláfestő zenét a tudatunk legkülönbözőbb szintjein való végtelenül izgalmas felfedezőúthoz.
A Saafi Brothers mindmáig aktív formáció, 2008-ban látott napvilágot negyedik stúdiólemezük, a Supernatural. Ám már a 2003-as Liquid Beach kapcsán is érezhettük, hogy a Midnight's Children remeklését sosem fogják tudni megfejelni, legfeljebb azok ötleteit újra felhasználni és esetlegesen tovább színesíteni. Mindehhez társult a fiúk hangzásvilágának az erőteljes felhígulása is, így vált mára a Saafi Brothers egy valaha (jó rég) volt remek párossá.
