Mostanában már kezd deresedni reggelente a fű, alig egy lépésre vagyunk az ősztől. Ilyenkor esik a legjobban felfedezni olyan szerény, de annál kiválóbb lemezeket, mint a Saudades.
Federico Durand és Tomoyoshi Date első közös munkája még februárban látott napvilágot az egyre komolyabb címekkel jelentkező Own Recordsnál (itt jelenik meg a napokban az új Pausal-lemez is!), valamiért viszont jóval kisebb visszhangot kapott, mint amekkorát megérdemelne. Nem mintha történelmet készülne írni az öt számot felvonultató lemez, tradicionális ambient kiadványnak mégis első osztályú és sokszor elővehető.
Sőt: elő is kell venni sokszor. Mint oly sokszor, itt is megvan az esélye annak, hogy a hanganyag első nekifutásra teljes kényelemmel siklik el mellettünk, anélkül, hogy egyetlen pillanata is megragadna a fülünkben. Nincs ezzel amúgy semmi baj, az ambient paklijában ez benne van: épp annyira érdekes, mint figyelmen kívül hagyható, ugyebár. Amikor én először hallgattam, nagyon kellemessé tett számomra egy hosszú buszutat, azon belül is egy kis szundítást – és semmi több. Utána aztán meghallgattam még háromszor-négyszer, és első ízben ma reggel tudott magával ragadni úgy igazán. A magyarázat (ha van egyáltalán) szerintem a bevezetésben említett évszakváltás. A Saudades ízig-vérig őszi zene.
Magában hordozza egyrészt az ősz kettősségét: hol hűvös, már-már didergető, hol pedig langyos szellővel a hajba kapó. Változatos és nagyon mozgalmas hangzásvilággal dolgozik a Melodía, jóllehet első hallgatásra nehéz rajta fogást találni. Tomoyoshi Date az Illuha egyik tagjaként a tőle már megszokott panorámaszerű építkezési módot alkalmazza itt is. Ez a panoráma viszont nem az a panoráma, amit pl. Solar Fieldsnél, 36-nél vagy épp Olan Millnél szoktunk meg – nem vaskos loopok úsznak a horizonton. Sokkal inkább apró fénygömbök villanak fel a látótér legváltozatosabb pontjain. Kiszámíthatatlan és intenzív játékkal töltik meg a teret, ami jelenthet gitárt, harangokat, orgonát, trombitát, citerát, de jelenthet elektronikus zörejeket is – legtöbbször persze megtippelni sem tudnánk, akusztikus vagy elektronikus forrásból örvénylik-e felénk a hangáradat.
A lemezt mégsem a szétszórtság vagy széttartás jellemzi, épp ellenkezőleg. Az összetartó erő nem más, mint a hangulat, ahogy azt a számcímek is jelzik (pl. The Rise of Early Morning vagy Walking Memories in the Sunlight and Leaves). Csöndes vasárnapi eufóriák háttérzenéje a Saudades, melynek legjobb példája talán a lemezt záró Music Box for Nils and Noé című etűd, ahol az ambient parkot két francia kisfiú csicsergése színezi. Mintha csak a hallgató lenne a szomszéd szobában, még az ágyban lustálkodó szülő, aki élvezi az ablakon beszűrődő őszi reggelt.
