Eltelt a szokásos négy év, és megérkezett az ötödik Shpongle-lemez. Pont olyan, amilyet az ember egy ötödik Shpongle-lemeztől vár.
Az olyan múlttal rendelkező előadók esetén, mint a Simon Posford és Raja Ram alkotta Shpongle duó, szinte lehetetlen önmagában vizsgálni egy-egy albumot. Az, amit eddig létrehoztak, olyan erősen belénk ivódott, hogy sem elvárások, sem összehasonlítgatások nélkül nem tudunk (talán nem is érdemes) értékelni az új anyagot. De először azért megpróbálom.
Egyes vélekedések szerint a pszichedelikus ambient (vagy psybient/psychill) zene a második aranykorát éli. Túlzás ez egy picit, de tény, hogy a kétezres évek második felének a beszűkülése után most, az új évtizedben ismét fellendülni látszanak a műfajspecifikus kiadók, mint például az Altar vagy a Gliese 581c. Ebből a szempontból pedig az új Shpongle-lemez páratlan. Más előadókkal ellentétben a duónak sikerült megőriznie saját, senki máshoz nem hasonlítható hangvételét, ami egészen elképesztő módon ötvözi a 60/70-es évek pszichedelikus rockját, a legvaskosabb dubokat, a közel- és távol-keleti népzenei hagyományokat, és – természetesen – a kilencvenes évek goáját. Igazi fúziós zene, a posztmodern szellemiség nevében mindenhonnan merít, mindent kiforgat, és mindig mozgásban van. Posford a pszichedelikus zene Tarantinója, ezt pedig az új lemezzel is bebizonyítja.
A hét számból álló lemez minden korábbinál masszívabb hangzásvilágon szólal meg. Ez egyrészt nagyszerű: a dobokat húszméteres gongoknak vagy gigantikus trambulinnak, a basszusokat foszforeszkáló ópiumködnek, az elektronikus klitty-klattyokat pedig nyüzsgő darázshadnak érezzük. Az album lüktet, él, és hatalmas a gravitációs mezője, így azonnal magába szippant. Posford jó szokásához híven ugrálókötélként játszik az agytekervényeinkkel, lasszóként lengeti őket, vagy épp tésztát főz belőlük. Lenyűgöző: a fickónak nem csupán eszköze, de egyenesen érzékszerve a zene, és olyan természetességgel fejezi ki magát rajta, ahogyan mi a látásunkat vagy a szaglásunkat használjuk.
Simon Posford és Raja Ram
Önmagában véve nagy utazást nyújt a Museum of Consciousness, és megállja a helyét, sőt toronyként magasodik a kortárs psychill lemezek fölé. Éppen csak a Posford-univerzumban nem durran nagyot. Semmiféle újdonság vagy eddig kevésbé megszokott fogás nem kapott helyet a lemezen, hacsak nem számítjuk az Ephihany of Mrs Kugla filmzenei nyitányát. És persze miért ne számítanánk, Posford még nem csinált ilyet, most pedig csinálja, és jól csinálja. Ugyanakkor ez nagy dobásnak elég kicsi. Hol van ez az Around the World in a Tea Daze szédítő körhintájához képest, a Nothing Lasts... dübörgő fináléjához képest, az Invisible Man In a Fluorescent Suit építkezéséhez képest. Az Are You Shpongled?-et már meg sem említem, ahhoz képest végképp sehol sincs.
Csúcspontok itt is vannak – egy darab legalábbis, a Juggling Molecules című szám, melyet a teheráni származású Sussan Deyhimmel közösen írtak, és amelyen a már jól ismert Pete Callard-féle gyönyörű gitárjáték koronázza meg voltaképpen az egész lemezt. Szép és erőteljes továbbá az előbb említett Mrs Kugla is, a vonósszekcióval felzendülő, nagyon sokat ígérő nyitány után viszont kicsit leül a szám, a végén pedig a Hang-játék ellenére is teljes érdektelenségbe fullad. És nem ez az egyedüli pont a lemezen, ahol azt érezzük, Posford csak ujjgyakorlatot végez. A Further Adventures in Shpongleland úgy hangzik, mint egy hanyagul félbehagyott demó, a Tickling the Amygdala pedig hiába idézi meg egy az egyben a Pink Floyd-féle On the Runt, a lemez lezárása olyan halványra sikerül, hogy azt még az előző lemez is übereli.
Összképében egyébként egy fokkal talán egységesebb színvonalú felhozatalt kapunk, mint a 2009-es Ineffable Mysteries from Shponglelanden, ahol képesek voltak a legjobb darabok is önmaguk fricskájává válni a játékidőn belül. A Museum of Consciousness megmarad a komfortzónában, nem vandálkodik az elektronikával, biztos kézzel evez az acid tengerén, és egységes dózisban adagolja a hallucinogén hatást. A műfajon belül messze az idei év legjobbja. A zene kifogástalan. A lélek ugyanakkor hiányzik belőle. Posford már rég nem a szívével, hanem az eszével zenél – és hiába nagy koponya, ez a fajta Shpongle már nem a zsenialitásról szól, hanem a professzionalizmusról.