A Sonic Pieces idén nyárra is egy erős lemezt tartogatott. Rauelsson munkája nagy valószínűséggel már most biztos helyet foglalt magának az évvégi toplistákon.
Feszült várakozással tekintek a német Sonic Pieces kiadó minden egyes új lemezére. Greg Haines 2010-es opusa (Until the Point of Hushed Support) óta gyakorlatilag habzsolom az összes itt megjelenő kiadványt, melyek nem csupán a fület kényeztetik, de a szemet és az ujjbegyeket is, köszönhetően a rendkívül igényes kivitelezésű, hol kartonból, hol textilből előállított borítóknak (a készítés izgalmas folyamatáról egy werkfilmet is láthattok ezen a linken).
A kiadó legújabb munkáját a spanyol Rauelsson jegyzi, akinek eddigi munkásságát jó eséllyel senki nem ismeri. A fickó korábban egyszálgitáros balladák egyébként meglehetősen jó torkú hírvivője volt, valamint rögzített egy mérsékelten érdekes anyagot is Peter Broderick társaságában. A mostani Rauelsson-korong egyfajta tabula rasaként foglal helyet a lemezjátszóban, és a szerénynek induló felütés ellenére olyan erős belépőt prezentál, hogy jogosan merül fel a kérdés: ez a pali hol volt eddig?
Valószínűleg kivárt. És milyen jól tette. A Vora ügyesen ötvözi a már kanonizált modern classical fogásokat és az egyedi kézjegyeket. Az, hogy a zongora kalapácsainak a folyamatos, tompa suhogása hangosabb, mint a húrok rezgése, nem kifejezetten újdonság, Goldmundnál vagy Nils Frahmnál már hallhattuk és meg is szerethettük ezt a technikát. Szintén ismerős lehet a sűrűn egymásra rétegzett, hosszan szálló hangtengerek akusztikus útón történő megszólalása: az, hogy a cselló, a hegedű és a gitár lazán kenterbe veri a legjobb looopgenerátorokat, már a Stars of the Lid, A Winged Victory for the Sullen és az Olan Mill óta közismert tény. Rauelsson ízletesen és ízlésesen, mindenféle hivalkodás nélkül, mintegy alapfelszereltségként alkalmazza ezeket a jól bejáratott trükköket, és magabiztos kézzel nyúl analóg és digitális megoldásokhoz egyaránt. A zongora és a vonósok mellett xilofon és Hang is része a repertoárnak, az igazán érdekes mégis az egyveleg maga.
Amikor ezt a cikket írom, kb. húsz fok van kint, és rendszertelen időközönként érkezik egy-egy szellő. Ha az ember egy helyben áll, libabőrös lesz tőle – kicsit fázni kezd, de még pont jóleső vacogással tud bámészkodni. Ha viszont mozgásban van, olyan, mintha a különböző erősségű széllökések felemelnék a földről, és repülni segítenék. Pontosan ilyen lemez a Vora. Légiessége frivol mediterrán temperamentumot sejtet (talán a tenger feletti napfelkeltét megfestő Fluvial a legjobb példa), egy-egy basszusa azonban olykor képes összepréselni a tüdőnket is (többek között a Split és a Parasol című remekművekben). Nekem mégis az Hourglass I nyitánya a kedvencem, ahol a masszívan hömpölygő vonósszekció egyszerre nagyon mély és nagyon szellős, és lehetetlen eldönteni, hogy a lélegzetünket akasztja el, vagy pont hogy frissességgel tölti fel minden porcikánkat.