Mark Nelson hetedik lemeze pont olyan, mint az előző hat: csendes, ködös, sűrű és csodálatos.
Nelsont a tíz kedvenc zenészem egyikének mondanám, mégsem emlékszem olyanra, hogy valamelyik lemezébe első hallásra beleszerettem volna. Általában úgy néz ki a dolog - és most is így történt -, hogy az újdonságtól való izgatottságban azonnal meghallgattam az anyagot, amint a kezembe került. Persze közben tanultam meg minden mást csináltam, de hát kinek van ideje megvárni, hogy legyen egy teljesen szabad óra, amit csak és kizárólag meghitt zenehallgatással lehet tölteni. Pedig pontosan ez kell az olyan zenéhez, mint a Pan•American.
Alapvetően csendes, visszafogott zenei világnak tűnik Mark Nelsoné. Szerényen susogó elemek adják a ritmust, környezeti hangfelvételek miniatűr elemei gazdagítják az atmoszférát, a mélyben (vagy a magasban) pedig lustán ível végig egy-egy loop, ami éppúgy lehet egy jó hosszúra nyújtott gitárhang, mint a hűtő tompa berregése. Igazi otthoni zene ez: mint mikor hazaérsz egy zűrös-nyüzsis nap után a városból, és mikor becsukod magad mögött az ajtót, hirtelen rád zárul a szoba csendje, és a sötét zugokból előbukkannak az apró zörejek. A fürdőben bekapcsol a bojler, a csap időnként csöpög, és a hirtelen jött környezetváltást az agyad nem tudta elég gyorsan követni, és még mindig a fejedben zakatol a város.
Eltérő mértékben, de Nelson mindig ezt a zenei világot valósítja meg. Otthonos hangulatú, rendkívül intim lemezeiben talán a 2006-os For Waiting, For Chasing ment a legmesszebb. Akkor készült ugyanis, amikor a zenész felesége terhes volt. Nelson az ultrahang-viziteken szuperérzékeny mikrofonnal rögzítette a még meg sem született fia szívverésének a hangjait, majd azt a lemez mind a hét számába beledolgozta.
Hogy a Cloud Room, Glass Room milyen technikával készült, szokás szerint nehéz megmondani, de annyi biztos, hogy a hangzásvilág nem követi az utolsó két Pan•American-lemez fokozottan absztrakt világát. Helyette az 1997-es debütálás, valamint a néhai Labradford stílusát idézi egy józanabb, műfajilag is sokrétűbb zeneiséggel. 2013-tól Steven Hess már nemcsak mint közreműködő, hanem mint hivatalos tag van jelen, így a Pan•Am mostantól duónak számít. Mint mindig, most is Hess gondoskodik az ütősszekcióról, és a hangszerek szimultán megszólaltatásával ezúttal is olyan hatást ér el, mintha egyszerre legalább két szám szólna. Itt van továbbá Bobby Donne, a Labradford egykori tagja is, aki a bódító basszusokat szolgáltatja. A végeredmény persze változatlanul ambient, de a mélyén postrock, minimal techno, sőt talán még valami homályos jazz is morajlik.
Van John Cage-nek egy 1980-ban megfogalmazott gondolata, amely szerintem nagyon jól illik többek között Mark Nelson zenei világára is, kiváltképp a jelen lemez rendkívül sok rétegből építkező technikájára. Cage szerint "sok zeneszerző már nem is épít zenei struktúrákat. Ehelyett egy folyamatot hoznak mozgásba. A struktúra a bútorhoz hasonló, míg a folyamat az időjáráshoz. Egy asztal esetében az egész kezdete és vége, a részei ismeretesek. Az időjárás esetében, még ha észleljük is a változásokat, nincsenek ismereteink a kezdetéről és a végéről”.
Nelsonnál ez odáig fajul, hogy egyenesen az időérzékünk szűnik meg. Nemcsak azt nem tudjuk, hogy merre tartanak a számok, de azt sem, hogy a számokban hallható legkülönfélébb hangszeres és egyéb textúrák milyen kölcsönhatásba lépnek - ha egyáltalán lépnek - egymással. Ami viszont érdekes, hogy a Pan•American nemcsak zajzenévé nem válik, de unalmassá sem. Nincs benne káosz, függetlenül attól, hogy csak bolyongani lehet benne. Fényképészetben az absztrakt makrofelvételek hasonlóak: valószínűleg sosem tudnánk megmondani, mit látunk, de a színek és formák kompozíciója nem csupán erős hatást ér el, de igazán jó fénykép esetén a mozgás érzetét is kelti. A Cloud Room, Glass Room minimalista eszközökkel absztrakt világot teremt - ezen a világon belül viszont teljes harmóniát ígér.
