Az ambient alapú klasszikus zene itthon is hódít. Október 10-én három nagy név tette tiszteletét a Trafóban: Ólafur Arnalds, Nils Frahm és A Winged Victory For The Sullen.
Ez már a harmadik alkalom volt, hogy más európai nagyvárosokhoz felzárkózva Budapest is bizonyította: tárt karokkal és nyitott fülekkel várja a kortárs klasszikus zene ambient-beállítottságú képviselőit. Első ízben március végén hallhattuk Ólafur Arnaldsot és Nils Frahmot zenélni az Akváriumban. A koncert nagy sikerét nemcsak a pillanatok alatt elfogyó jegyek, hanem a zsúfolt nagyterem vibráló fülledtsége is bizonyította.
A második rendezvény a Művészetek Palotájában kapott helyett. A fellépők Ben Frost és Daníel Bjarnason, valamint egy komplett zenekar volt. Mint ismeretes, ők Tarkovszkij Solaris című filmjéhez készítettek új, ambientközpontúbb zenét, ezt mutatták be a nagyközönségnek.
Most októberben pedig ismét a Frahm-Arnalds-páros látogatott hozzánk, kiegészülve a modern classical ambient szcéna egyik legfontosabb képviselőjével, A Winged Victory for the Sullen duóval. Az előadók valószínűleg már nem szorulnak bemutatásra, a koncertről viszont érdemes szólni néhány jó szót. Szubjektív beszámolót olvashattok az alábbiakban.
A Trafó teltházas közönséggel várta az Erased Tapes kiadó ötéves fennállása alkalmából megszervezett európai turné művészeit. A feszült várakozással eltelt nyár után szép lassan belém férkőzött a kétely is a koncertet illetően. Az addig rendben van, mit rendben van!, egyenesen örömteli tény, hogy három ekkora név egyetlen este alatt lép a színpadra. De nem túl sok ez a jóból? Kísértett az Akvárium-beli koncert: anno a kilenckor kezdett este bőven éjfél után ért véget, köszönhetően a két előadó között túl hosszúra nyújtott szünetnek, a helyszűke okozta huzavonának és az előadók feleslegesen hosszú, jópofának szánt, de a végére már ellaposodó intermezzóinak. Félreértés ne essék: az Akváriumban remek koncertet hallhattunk (Andok Tomival le is írtuk, miért), de ugyanezt megismételve három előadóval? Reménykedtem egy feszesebb menetrendben - és így is lett.
Az estét A Winged Victory for the Sullen koncertje nyitotta. És legnagyobb bánatomra ahogy megnyitotta, szinte zárta is. Akkor úgy tűnt, ők adták a legrövidebb koncertet, időben pedig ugyanannyit játszottak, mint Óli és Nils. Mégis, A Winged... lassan kibontakozó, panorámaszerűen elnyúló opuszai olyan gyorsan elrepítették a fejünk fölött az ötven percet, hogy az alig tűnt többnek egy jó mély sóhajnál. Ez utóbbiban pedig nem volt hiány: gyönyörű nyitányt hallhattunk tökéletes hangosítással. Adam Wiltzie és Dustin O'Halloran nem haverkodott a közönséggel. Wiltzie mondott egy hellót az elején, aztán játszottak. Nyitó tételük, a lemez prológusát is képző We Played Some Open Chords... után hol rövid tapsszünettel, hol szünet nélkül áramlottak az éteri harmónia nyelvén hömpölygő tételek. Voltaképpen, ha jól emlékszem, csupán négy (!) számot játszottak el a saját repertoárból, meg egy amúgy szép, bár a koncertjükbe nagyon nem illő Arvo Pärt-darabot (Fratres). A másik három tétel a Requiem for the Static King, a Steep Hills Of Vicodin Tears és természetesen A Symphony Pathétique volt - ez utóbbiból egy maratoni, közel húszperces változatot ámulhattunk végig, melynek második fele egy improvizációnak (netán egy új szerzeménynek?) tűnő etűd volt, és a fájdalmasan szomorú eredetit egy egészen másfajta, vidám, euforikus konklúzió felé vezette.
A Winged... meseszép koncertet adott, melynek a Pärt-darab oda nem illőségén kívül csupán a rövidsége volt az egyetlen hibája. Ez a típusú klasszikus zene jóval közelebb áll az ambienthez, mint Ólafur és Nils, ennélfogva pedig mélyebb területekre is kalauzolja a hallgatót. Wiltzie kellemes hótakaróként ránk nehezedő, ködös gitárjátéka és O'Halloran simogató zongorafuvallatai élőben is tanúbizonyságát adta a lemezen már egyértelművé vált ténynek: kettejük egyelőre még szerény munkássága már most a modern classical ambient csúcsa. Várjuk vissza őket!
A színpadot ezek után Ólafur Arnalds foglalta be. Függetlenül attól, hogy Óli teljes mértékben korrekt, a maga nemében akár még aranyosnak is nevezhető koncertet adott (tudjátok: cuki akcentus, cuki botladozás, cuki minden) - némileg vesztett a varázsából az az aprócska tény, hogy egy az egyben az Akváriumban már hallott műsort hozta el nekünk. Ugyanazzal a gesztussal kezdte: megkérte a közönséget, hogy énekeljen minél tisztább A-hangot, amire ő improvizált. Aztán jöttek szépen sorban a jól ismert kedvencek, a Poland, az Endalaus, a Lag fyrir Ömmu, az Undan Hulu... És jöttek a márciusban már elsütött direkt-esetlen kis bevezetések. Még a spontánnak előadott poénjai is ismerősen csengtek (First time I was here, I played on a boat... -- A38).
Lássuk be: a három előadó közül Ólafur Arnalds zenéje a legegyszerűbb. És tekintetbe véve, hogy ezt a koncertet gyakorlatilag már végigültük egyszer (már aki), némileg fájó, de megkerülhetetlen kimondani: Óli unalmas volt. Próbáltam úgy megítélni az előadását, mintha még nem hallottam volna élőben. Nos, nem volt rossz, egyáltalán nem. Az ő zenéje az a típus, ami kellemes, könnyen befogadható érzelmességével teljesen ártalmatlan, és kis dózisokban hallgatva bármikor azt mondathatja velünk: hm, ez egészen szép. De azért ebben a srácban több is van. Szintén fájó pont, hogy szokás szerint Nils és Óli most is beszálltak egymás koncertjébe egy-egy improvizációs szett erejéig - teljes érdektelenség mindkét részről. Vajon miért nem hallhatunk mi is olyan csodákat, amelyet egy berlini bár közönsége hallhatott? Talán majd legközelebb, hiszen ők még biztosan jönnek hozzánk.
Az estét Nils Frahm zárta, ettől a ténytől pedig kicsit tartottam. Nils előtt emelem az összes kalapom, a földre borulok, stb. De azért ő képes lestrapálni az emberi fület. A mienk pedig némileg már kezdett fáradni. Mégis, meglepő módon a zárlat volt az est fénypontja. Nils minden ízében tökéletes műsort prezentált. Egy rövid impróval kezdte a zongorán - csak épp nem az ujjaival játszott, hanem xilofon-ütőkkel a húrokon, a zongoratesten sőt még a mikrofonokon is.
Lenyűgöző nyitány, melyet - természetesen - a Said And Done sokpercesre dagasztott verziója követett. Heves, intenzív bevezetője után Frahm végre előcsalogatta azt az énjét is, amelyet az Akváriumban nem ismerhettünk meg, és amelyre a késő esti órákban, két előadás után igenis szükség volt. Ez nem más, mint a Felt című lemezen hallott rendkívül halk, visszafogott zongorajáték. A soron következő húsz perc alatt a lámpák fokozatosan sötétültek el, míg végül szinte teljes sötétségbe burkolózott a 450 fős nagyterem. A hol konkrét darabokból, hol érzékeny imprókból felépülő szett után Nils meg is köszönte a közönségnek a dermedt csendet - jogosan. Gyakorlatilag a szívverésünk is megállt attól az egyszerre szomorkás és mégis felemelően tiszta rezignációtól, amelyet a bő negyedóra alatt Nils szétárasztott a teremben. Könnyfakasztó élmény volt. Így persze nem lehet abbahagyni egy koncertet, és a java még hátra is volt. Igaz, ezt is hallottuk már az Akváriumban, de ellentétben Ólafur egyszerűcske zenei világával Nils két zongorán előadott örvénylő hangtengere sokadik alkalommal is borzongató csodálattal tölti el az embert - és persze a kérdéssel, mely szerint ezt hogy a francba csinálja?! Szavakkal meg sem próbálom leírni, beszéljen helyettem az alábbi videó.
A ráadás pedig minden korábbinál érdekesebbnek ígérkezett - és annál gyengébbre sikeredett. Színpadon az est valamennyi fellépője. Óli a laptopnál és a szintinél, Dustin és Nils a zongoránál, Anne Müller és még egy be nem mutatott (?!) lány csellón, Viktor Orri és két be nem mutatott (??!) zenész hegedűn, Adam Wiltzie pedig gitáron. Lenyűgöző repertoár, mégis, a művészi túltelítettségen kívül nem sok egyebet tudtak összehozni egy borzalmasan sűrű és kaotikus improvizációból.
*****
Ettől függetlenül is emlékezetes, kiváló menetrenddel lebonyolított és technikailag is kifogástalan koncertet szervezett a Trafó, és nem kevésbé remek előadást nyújtottak maguk a fellépők. Az, hogy ilyen zene is teret kaphat - és nemcsak teret kaphat, de teltházas esteket eredményezhet - itthon, jó érzéssel tölti el az embert. Egy, a mindennapjainkban százfelől (többek között különféle médiumokból) felénk áramló hangkavalkáddal gyökeresen szembehelyezkedő, ambient alapokon nyugvó, klasszikus hangszerelésű zenei világ olyasfajta megnyugvást és a mindennapokból való kilépést tesz lehetővé, amelyre csak a művészet képes. Azt hiszem, akik ott voltunk október 10-én este, mindnyájan szerencsésnek érezzük magunkat.
Izgatottan várjuk a következő estét, valamint a modern classical ambient irányzat többi neves képviselőjét: Fabrizio Paterlinit, Sophie Hutchingsot, Clem Leeket, Greg Hainest, Erik Skodvint... És nem csupán várjuk, de követeljük Ludovico Einaudit.
*****
A fénykép és a videók készítőinek nagyon hálásak vagyunk! Ha magukra ismernek, jelentkezzenek, és a legnagyobb örömmel kiírom a nevüket!
We are very grateful for those who made the photo and recorded the videos. If you recognize yourself, please get in touch. I would be glad to name and to thank you.
