Vidám hintázásra invitál Teague harmadik lemeze, melyben ezúttal marimba, xilofon és harangjáték szólaltatja meg az érzékeny filmzeneszerű etűdöket.
Ryan Teague rendkívül érdekes színfoltja a kortárs kísérleti zenének. Első lemeze ugyan még visszafogott mértékben fedte fel a srácban rejlő ambíciókat, experi-berkekben mégis viszonylag széles figyelmet sikerült kivívnia azzal, hogy a kultikus Type vette szárnyai alá. Coins & Crosses címen futott a korong, és már ott is szembetűnő, Teague mennyire vonzódik az unplugged jellegű akusztikus hangzásvilághoz, annak ellenére, hogy bemutatkozó lemeze még erősen és hallhatóan elektronikus technikával került rögzítésre.
Öt évig készült a folytatás, majd 2011-ben megkapta a Causeway címet és a Sonic Pieces hátszelét, a kiadóét, amelyet tavalyra már minden fontosabb orgánum számon tartott nem csupán a zenei felhozatal miatt, de az exkluzív, kézzel készített borítómunkákkal is. A Causeway a maga kilenc etűdjével rövid, de annál sűrűbb lemezként, a lehető legjobb időzítéssel vette be a hallgatóságot. A modern classical ambient ugyan továbbra is a fénykorát éli ekkor (nem is olyan rég: a Causeway 2011 májusában jelent meg), újdonságerejét azonban már kezdi felváltani az ismerősség érzése. Ha A Winged Victory for the Sullent tekintjük a tendencia kiteljesedési pontjának, akkor Teague lemeze még nincs "elkésve", de nincs lemaradva más szempontból nézve sem! Az akusztikus hangszereléssel megszólaltatott lebegős ambientre már számtalan variációt hallhattunk tavaly ilyenkor is, a nem kifejezetten ambientközpontú, inkább csak szimplán modern klasszikus zene kísérleti fűszerezése viszont még nem indult olyan eleven burjánzásnak, mint az elszállósabb irányzat (remekművek persze már ebben a nem-ambient válfajban is születnek, gondoljunk csak a Lüüp 'Meadow Rituals' című korongjára, és ide sorolható a kevésbé ismert, de ezen a blogon már szintén tárgyalt Noiko-album, a Honey is).
A Causeway leginkább egy barokk költemény megzenésítésének tűnik, sűrűn áramló hangfolyamában pedig mandolin- vagy csembaló-játékok felelgetését vélhetjük hallani - és ez a trükk. Teague egy sokhangszeresnek látszó lemezt szeretett volna készíteni, a valódi repertoárt azonban főleg "csak" steel gitárok alkotják. A korong rengeteg miniszekvenciából áll össze helyenként nehezen kibogozható, de sosem túlbonyolított, élvezetes és érzelmes zenei költeménnyé.
Ryan Teague és a cambridge-i filharmonikusok
Ezt a vonalat viszi tovább a Village Greennél megjelent Field Drawings is. A kordofon hangszerek ezúttal kiegészülnek néhány idiofonnal, elsősorban marimbával, harangjátékkal és xilofonnal. Csupán már a felsorolásból is sejthető, hogy a Field Drawings erős kapcsolatot ápol a gyerekmesék zenei világával, és nem utolsó sorban a kísérleti hangszerjátékot is egy konvencionálisabb, zenekari elrendezésre cseréli. Rögtön a Shadow Play intenzív érzelmi felütése pontosan kirajzolja az albumot meghatározó stílust: dobmentesen szárnyaló, a ritmusnak mégis központi szerepet szentelő dallamok szaladgálnak egymás hegyén-hátán. Hasonlóan a Causewayhez a számok itt is sűrűn rétegzettek, Teague egyik nagy érdeme pedig a rétegek közötti kiváló kommunikáció. A vonósszekció filmzenés kísérete még pont egészséges mértékben tölti meg pátosszal a szikraszerűen pattogó, hektikussá mégsem váló xilofont és társait.
Már a Causeway kapcsán is jogos volt a most is felmerülő kérdés: minimalista-e Teague zenéje. Kétségtelen, hogy a srácra érezhetően nagy hatással volt a New York-i minimalista iskola, és a Steve Recihet idéző poliritmika rendszeresen visszatérő vendég a munkáiban. Teague zenei érdeklődése mégsem a ritmussal való kísérletezésben összpontosul. Mind az előző, mind a mostani lemezén a dallam vezeti a tételeket, jóllehet, a dallamok általában bonyolult, egymásra felelgető, mikroszkopikus arpeggiókkal, gyakori dúr-moll váltakozással és önmaguk visszhangját imitáló gazdagodással épülnek fel.
A Field Drawings ugyanazért sikeres vállalkozás, amiért a Causeway is bekerült a tavalyi év legjobbjai közé a kultblogos listánkon. Egyfelől érdekes, élvezetes zene azoknak is, akik kevésbé bizonyulnak érdeklődőnek a kísérleti és/vagy elektronikus megoldások iránt. Ez azért van, mert Teague darabjai a legtisztább értelemben szépek. Eredendő szépségük viszont izgalmas megoldásokkal születik meg, ezek a fogások pedig jó eséllyel tudják lekötni a zeneelmélet felé kacsintgató hallgatók figyelmét is. Legyen szó a japán dobzenéket idéző Cell Cycle-ről vagy a zenedobozok ártatlanságára emlékeztető Cascadesről, a Field Drawings mindvégig vibrál, mutálódik és repíti a lelket. Meg az autót is - Ryan Teague zenéjével többek között a Subaru reklámjában találkozhatunk.
