Greg Haines új lemeze csak részben váltja be a hozzá fűzött reményeket: bár az ambient és modern klasszikus átlagértékei felett van, de a Haines-pályafutáson belül sajnos az elődeivel szemben alul marad.
Greg Haines egyike azoknak a berlini fiataloknak, akik az ambient és a modern klasszikus közötti áthallásokkal kísérleteznek, és akik számára (főként a kiadók, stúdiók és koncertlehetőségek helyi dominanciája miatt) Berlin egyfajta origó pont. Az angol fiú 2008-ban telepedett le a német fővárosban, és lassú, de alapos munkamódszere miatt az elmúlt hat évben mindössze két teljes lemezzel jelentkezett. Ez egyébként csak korunk zeneáradatban tűnik kevésnek, valójában egy teljesen egészséges mennyiség, ráadásul Haines a köztes időket különféle közreműködésekkel, színházi és egyéb kísérőzenék komponálásával tölti.
Első anyaga, a 2006-os Slumber Tides remekül olvadt bele a hasonlóan borús, drámai zenékkel foglalkozó Miasmah kiadó sötétségébe, a négy évvel későbbi Until the Point of Hushed Support pedig még finomabb és letisztultabb lett, mintha Haines jócskán megszűrte volna zenéjét. Fejlődött, ám ez nem azt jelentette, hogy a két album közül az egyik sokkal jobb lett volna a másiknál, egyszerűen csak érezni lehetett, ahogy az évek alatt a srác stílusa, akárcsak a dalai, lassan, de biztosan kezd kiteljesedni. Új albuma szintén sokáig készült, az egyes szegmenseket több helyszínen rögzítette, és a prominens vendégelőadók mellett egy 18 főből álló ensemble tagjait is bevonta a munkába. A Digressions tovább mélyíti Haines zenei világát, érezni benne a rengeteg munkát, ám a kiteljesedés sajnos még mindig várat magára.
A borító sokféle formából és anyagból felépülő csendélet kompozíciója és visszafogott, lágy tónusai nem csak vizuális élvezetet jelentenek, de abszolút harmóniában vannak a zenével is. Haines újfent sok hangszer felhasználásával és számtalan réteggel építi fel az anyagot, de nem eszetlenül sűrít, inkább aprólékosan, precízen elhelyezi az egyes darabokat. Az album egy megszokottan rövidebb felvezetővel kezd, ám míg a nyitó Ernetti még egy kellemes ráhangolódást biztosít, a következő Caden Cotard hiába hosszabb, tömörebb, valahogy mégsem sikerül neki a lemez megrekedt vezérfonalát tovább lendíteni.
A harmadik tétellel Haines sikeresen párosítja első két lemezét, és bár a 183 Times témája kicsit teátrális, a fiatal zeneszerző itt még biztos kézzel, rátermetten irányít. Egyértelműen ez az anyag legmarkánsabb szerzeménye. A lemez összképe viszont csak látszólag egységes, valójában Haines az egyes dalok lefutása után nem átvezet, nem összeköti őket, sokkal inkább újra és újra visszaugrik a kezdő pontra, és ismét fárasztó építkezésbe kezd. Míg a 183 Times még éppen a határon egyensúlyoz, addig a maradék két dal már egyszerűen indokolatlanul hosszúra lett vágva. Hiába operálnak egészen remek, komplex témákkal, Haines túl sok teret és időt enged nekik, és a több mint 14 és 15 percig nyúló hosszúságuk miatt jócskán túlcsordulnak. Bár mindkettő szolgál érdekességgel, összességében nincs meg bennük az a mélység, amit vártam, így néhol teljesen ingerszegényen, kontrollálatlanul hömpölyögnek.
Haines az egyik legtehetségesebb fiatal komponista, ezt nem lehet tőle elvitatni. Ha kicsit félretesszük a kritikai hozzáállásunkat, a Digressions talán könnyen elvarázsol, de kicsit szigorúbban nézve, pláne az Until the Point of Hushed Supporthoz hasonlítva, egyszerűen nem tudok érte olyan őszintén rajongani.
