Sven Weisemann szólóprojektjének második lemeze ambientesebb, mint a tavalyi, a kellemes nyári fülledtség és az ízletes műfaji egyveleg viszont most is az év egyik legjobb kiadványát eredményezi.

A fiatal srác 97 óta pörgeti a bakeliteket, 2004 óta pedig a stúdióban is egyre aktívabb munkát végez. Ennek első jelentős eredményét 2009-ben hallhattuk, mikor saját nevén piacra dobta a Xine című albumot. Ekkor lehetett először tudni, hogy van a fiúban valami. Nem is csak azért, mert a korong mellé járt egy kézzel készített, keményfedeles kiskönyv (melyet a nagyszüleinek ajánlott), hanem mert már itt is érezni lehetett azt az erőltetettségtől mentes, intuitív virtuozitást, amellyel Weisemann magabiztosan mossa össze a 90-es évek trance/house elemeit; a kétezres évek hol frissen ropogó, hol biztos kezekkel simogató IDM-jét; a Burial-féle morcos-füstös korai dubstepet; valamint a vonósok és a zongora által megidézett filmzenei hangzásvilágot. És jóllehet, az előbbi mondatot végigolvasni is nehéz volt, Weisemann munkáiban olyan játszi könnyedséggel, zsúfoltságot sosem eredményezve fonódnak össze ezek az elemek, hogy szinte nem is lehet elkülöníteni őket egymástól.

A Xine mindennemű zsenialitása ellenére még nagyon is magán viseli "az első lemez" köntösét. Sok rövid számból áll, tele van ötletekkel: lelkesen elkezdett, majd hanyagul vagy kb-szándékoltan félbehagyott gondolatokkal, dallamokkal. Jó anyag, de erősen töredezett, és még ha szándékos is volt ez a kissé kaotikus felépítés, a Desolate-lemezek bizonyítják, hogy Weisemann stílusához (más szóval ugyanahhoz a zenei hangulathoz) sokkal jobban passzol a számonkénti hosszabb játékidő és az átgondoltabb összkép.

És persze a borító! Te jó ég, milyen gyönyörű borítót kapott a Celestial Light Beings. Érdekes látványvilágot tárt elénk már a tavalyi, The Invisible Insurrection is (mely egyébként a top 20-ba is bekerült). Az előző album világát tükröző patchwork-borító itt most egyetlen grandiózus képre cserélődik, mely hangulatában erősebb, belefeledkezősebb. Hasonló jelzők mentén írható le maga a lemez is.

Itt is érezzük a kétezres évek második felének főbb tendenciáit: elsősorban továbbra is a dubstepet, valamint a visszatérést a klasszikus hangszereléshez. A 90-es évek uptempo irányzatainak jellegzetes, erősen cukrozott vokálja is megmaradt. Újdonság voltaképpen nincs is, az arányok változtak csupán. Sokkal több teret kapnak az atmoszférát megteremtő, léhán zümmögő, füstös loopok. Több a visszhang is, a dob-alapok pedig tompultak. Az összkép jóval melankolikusabb, lágyabb és műfajilag nézve ambientesebb.

Nem mintha a bealvástól kellene tartani. A Celestial Light Beings képiessége szinte még elődjét is lekörözi. Weisemann modern nagyvárosi környezetet fest le, párás levegővel, az éjszakát tompán bevilágítani próbáló utcai lámpákkal, az omladozó házfalra vetülő ballonkabát árnyékával, távoli gyárak fáradt búgásával, messziről kopogó női tűsarkúval. Ismét film noirban járunk. Az pedig rég kapott ennyire szép és érzékeny aláfestő zenét. A Desolation vagy a Florescence című számok romantikája egyenesen lenyűgöző. Mintha egy Ibizán játszódó film noirba csöppennénk.
 

• Sven Weisemann a facebookon
• A Fauxpas kiadó honlapja