Ismét progressive trance. Ismét örülünk.
Voltaképpen olyan, hogy Solar Fields-anyagnak ne örültünk volna, még nem volt. Az persze már előfordult, hogy egy-egy új korong nem aratott osztatlan, csak részleges sikert (a Movementsről és az Alteredről nekem is megvolt a véleményem), de Magnus Birgersson az a fajta zenész, aki bármit csinálhat, népes rajongótábora nem fog csalódni. Épp ellenkezőleg!
A panoramikus ambient szakértőjeként is gyakran emlegetett svéd géniusz 2007-ben hódított meg újabb berkeket, miután a jobbnál jobb ambient elszállásokat követően sűrűbbre vette a basszusfutamokat, és adott melléjük mélyen pulzáló 120-140-es bmp-et is. Ez volt az EarthShine, az első trance-es Solar Fields, mely nemcsak a veterán Ultimae-kockáknál (pl. nálam) vált instant kedvenccé, de meghódította az uptempóban utazó hallgatókat is. Azóta eltelt öt év, az EarthShine kanonizálódott, és felkerült a kétezres évek legjobb progressive trance munkái közé, a Son Kite: Colours és a Vibrasphere: Archipelago mellé.
Emberünk nem tétlenkedett azóta sem, készített aláfestő zenét a Mirror's Edge-nek, kiadott néhány korai zsengét az Origin #01 keretében, és készített vadiúj ambientet is Until We Meet the Sky címmel, sőt Aes Danával is összerakott egy új H.U.V.A. Network-lemezt. Visszatérő vendég itt az oldalon is, aminek egyszerű az oka: jó, amit csinál. És nemcsak jó, izgalmas is, hiszen minden új munkáját feszült várakozás előzi meg.
Nem volt ez másképp a Random Fridayjel sem. A legizgatóbb kérdés ezúttal nem az volt, hogyan tud helyt állni Birgersson a tőle eladdig kevésbé megszokott pörgős műfajban, hanem hogy az újdonság erejével ható EarthShine után meg tud-e lepni minket ismét. Erre mindenki válaszoljon maga (úgy értem, tényleg, kíváncsian várom az élménybeszámolókat). A Random Friday meglepni engem nem tudott, lenyűgözni viszont igen.
Azért nem hatott az újdonság erejével, mert nincs benne újdonság. Ennyire egyszerű. A kétezres évek második felétől Solar Fieldset valahogy már nem azért hallgat az ambientre éhes fül, mert kiaknázatlan területeket kutat a pszichedelikus ambient földjén. Az egekbe magasztalt, ám - tartom magam a korábban leírtakhoz - kissé kétes értékű Movements semmi újat nem mutat, minden, amit a hallgató elé tár, már ott van a 2005-ig bezárólag elkészült első négy lemezben, ráadásul bravúrosabb tálalásban. De ez egyébként nem baj. Birgersson jó zenész, mit jó!, kiváló, aki századszorra is képes lenne ugyanazt élvezetesen (még ha nem is érdekesen) el(ő)adni.
Vissza a Random Fridayhez. Jelen album hasonló mértékben zseniális és utaztató, mint az EarthShine. Ami a továbblépést jelenti, az nem más, mint egyfajta visszalépés is. Birgersson visszanyúl a legjobb ambient trükkjeihez, és a maga lenyűgöző egyszerűségében ambienttel önti nyakon a pulzáló morning/progressive trance darabokat. Ellentétben az EarthShine-nal, a Random Friday ambientje tényleg erős, ami nemcsak a nyitány vegytiszta floatingjából érezhető, de abból is, hogy a jellegzetesen Solar Fields-i végeláthatatlanul szétterülő loopok úgy hálózzák be a finoman pumpáló vagy épp keményen dübörgő dobalapot, mint a full-on cuccok morgós basszusfutamai. Apropó basszus: van persze most is, rezonálnak az ablakok rendesen. Ezúttal mégis más az összhatás. A hangsávok egymásra építése jóval összetettebb, ezért a 2007-es albumot gyakran meghatározó monotonitás itt átadja a helyét annak, amihez Birgersson a legjobban ért: megszámlálhatatlanul sok hangréteg bonyolult koreográfiájának.
Ügyesebb és változatosabb az idei album felépítése is. A nyitány ambientje után fokozatosan emelkedik a tempó, majd kerülve a lassú-gyors-lassú ív egyszerűségét a lemez inkább hangulati ív mentén épül fel, ami változatos, akár egyetlen számon belül is gyökeresen megváltozó intenzitást eredményez. Mozgalmasabb, színesebb tehát a Random Friday. Jobb? Lehet.
Hát aztán konklúziót írni már egyre nehezebb egy Solar Fields-lemezhez. Vagy azzal zárhatjuk az újabb anyagokat, hogy "volt már jobb is, de ez is jó", vagy azzal, hogy "ismét nagyon jó". A Random Friday "ismét nagyon jó", de az előző évtized elején készült mesterművek azóta sem halványult emlékét felidézve azért hozzá kell tenni, hogy "volt már jobb is". De felesleges a szócséplés: Magnus Birgersson az ambient- és mostmár a progtrance-körökben is egy szupersztár. Rá is szolgált.
Demóvideó az albumhoz:
