A Virtual az elmúlt hat évben csak Ishq saját munkáit adta ki. Az első külsős anyag Björn Ekegren nevéhez kötődik - papíron legalábbis, hangzásában viszont mintha egy újabb, igaz, kiváló Ishq-albummal lenne dolgunk.
A Virtual alapvetően egy olyan kiadónak indult még 2005-ben, amely Matt Hillier elvontabb, szabadabb kísérleti játékoknak teret adó lemezeit publikálja. A program több csoportra oszlott, ennek megfelelően már négy lemez is készült a World-sorozat részeként; a Timelapse in Mercury 2008-ban útnak indította a Space-sorozatot; idén májusban pedig a Light-széria első darabjára is fény derült. Ezek a lemezek többé-kevésbé arra a hangzásvilágra emlékeztettek, amelyet a 2001-es Orchidon ismert meg és zárt a szívébe a nagyérdemű; ugyanakkor ennek a hangvételnek egy absztraktabb, szürreálisabb kivetülései voltak. Jóllehet, az Infinite Garden a maga madárcsicsergős-vízcsobogós természetközeliségével kitűnt a társai közül, a lemezen megjelenő tisztaság és idill épp annyira a fantázia szülötte volt, mint például a Magik Square of the Sun űrutazásszerű effektgyűjteménye.
Az absztrakció kereteit első ízben a tavaly megjelent Fluid Earth tágította. Ez nem egy új lemez, hanem az Orchid kétlemezes (a Dakini által kiadott, 2000 darabszámra limitált) változatának második, exkluzív korongja, melynek négy száma 43 perces játékidőt tesz ki. Mivel a dakinis kiadvány hamar elfogyott, Hillier úgy döntött, önálló kiadványként, új borítóval ismét piacra dobja, immár a saját kiadója által. Emlékezhetünk rá (hiszen kétségkívül maradandó élmény), hogy az Orchid ambientje a Virtual-kiadványokhoz hasonló kézjegyek ellenére meglehetősen különbözik Ishq más munkáitól. Míg a Virtual elvontsága és időnkívülisége nem kifejezetten kötődik egyetlen meglévő vagy egykor volt zenei tendenciához sem, az Orchidon még erősen érződik a kilencvenes évek hatása: a Skyblue groove-ja az ambient aranykorát (1993-1998) idézi, a Daisy és a Cyandragonfly repetitícióra épülő szerkezete pedig voltaképpen a trance elemeit transzformálja ambientbe és ott bontja elemeire.
2011 első napjaiban jelent meg a Lotus, mely ismét csak nem új szerzeményeket gyűjtött egy csokorba, hanem korábban válogatáslemezeken (és csak ott) publikált darabokat sorakoztatott fel. Ishq-t viszonylag sok válogatáslemezhez hívták meg, tudván, hogy neve igencsak növeli a korong piaci értékesíthetőségét. Ezek az Ishq-munkák ugyanakkor nem, vagy csak mérsékeltebben képviselték azt az absztrakciós technikát, amellyel Hillier beírta magát az ambient nagykönyvébe. Mindez ahhoz vezetett, hogy 2011-re már két olyan Virtual-korong is létezett, amely nem kifejezetten illett a kiadó experimentalista beállítottságához.
A Sinepearl művésznevet választó Björn Ekegren bemutatkozó munkája, a The Dance Of Affinity tovább gazdagítja és erősíti a kevésbé elvont, kevésbé kísérleti jellegű anyagok sorát. A felütés konkrétan megidézi a tíz évvel korábbi Orchidot: a Midnight Imaginery a Skyblue groove-jára reflektál; a Mysterious Affinity pedig a Yu világával von párhuzamot. Adott esetben ezt akár hibának is fel lehetne róni, Ekegren azonban kiváló érzékkel használja fel az egyszer már ellőtt megoldást. A folytatás viszont önállóbb, bár szellemiségében megintcsak az Orchidra emlékeztet valamelyest: más Virtual-kiadványokkal ellentétben nem bonyolult vagy rubato ritmusképletű, esetleg tökéletesen amorf ritmusú kollázsokat prezentál, hanem a kilencvenes évekbe repít vissza. Van ritmus: más körülmények között a bpm (vagy legalábbis a tempó) egy lassabb trance-szám alapját is képezhetné, az effektek és loopok gazdagsága azonban egy meditatív, hömpölygő hangfürdőt eredményez. Fontos kellék a szintetizátor: általa a lemez olyan értelemben válik old-schoollá, hogy egyértelműen kötődik egy korábban népszerű zenei irányzathoz, nevezetesen a kilencvenes évek első felének trance-es beütésű ambientjéhez.
A legizgalmasabb kérdés ugyanakkor talán mégsem a műfaji képlet összetevőinek felderítése, hanem az, hogy egy eleddig egyemberes kiadó új előadója miképpen tud egyedi kézjegyével érvényesülni. Erre többféle válasz lehetséges. Egy biztos: míg jellegzetes Ishq-hangzásról vagy akár jellegzetes Virtual kiadós hangzásról beszélhetünk és beszélünk is, a jellegzetes Sinepearl-hangzás aligha fog bevett szófordulattá válni. Björn Ekegren munkája nem mellesleg hibátlan és rendkívül élvezetes: egyedisége azonban nemigen van, hacsak az nem, hogy olyan anyagot hozott létre, amelyet akár Ishq is csinálhatott volna a 90-es években (Ishq készített zenét a 90-es években, de azok értékállósága még erősen ingatag - erről megbizonyosodhatunk az Ixland című gyűjteményen [2008, Celestial Dragon Records]).
A The Dance Of Affinityt ugyanakkor nem érheti rossz szó: posztmodern jellegéből fakadóan nem műfaji forradalmakból, hanem intertextekből és hommage-okból építkezik, nyíltan nyúl vissza Ishq korábbi munkáihoz és a Fax Records stílusához: az ezáltal kikevert egyveleg viszont ízletes és időtálló. Reméljük, az újabb külsős munkája is ilyen lesz: a napokban jelent meg a litván Adomas Imkunas (Chandanam) lemeze Whispers of the Silent Colors címmel.
Sinepearl lemezéből ízelítőt kaphatsz a kiadó honlapján, ahonnan közvetlenül meg is tudod rendelni. Elérhető továbbá a Psyshopon is.
