A jól megszokott hangzásvilággal van dolgunk, jócskán feltuningolva. Ebből egyértelműen következne, hogy ismét egy kiváló koronggal van dolgunk. És ezt így majdnem ki is jelenthetjük.
A fejlődés, legyen jó vagy rossz irányú, természetes és többnyire elkerülhetetlen folyamat. A változás más: ott már gyakran közrejátszik a túlzott befolyásolhatóság, ami időnként a határozatlan kézjegyre enged következtetni. Ott az elmúlt tíz évben mindvégig úgy fejlődött, hogy lényegében semmit nem változott.
A fickó már csak a szakmájából adódóan is jól bánik a hangokkal: a kilencvenes években hangmérnökként kereste a kenyerét, majd néhány év csellengés után a Twistedhez került. A kiadót vezető Posforddal kötött barátsága egy kiváló lemez megszületését, a 2002-es Hallucinogen In Dubot is eredményezte, mely azóta is a pszichedelikus ambient műfaj alap- és mérföldköve. Egy évvel később érkezett a Blumenkraft, mely az ambientet a könnyebben fogyasztható chilloutra cserélte, de a súlyos dubot érintetlenül hagyta. A két album voltaképpen ugyanannak az alkotónak az introvertált és az extrovertált oldalát képviselte - más hangvétellel, de azonos stiláris jegyekkel. Mondhatnánk, hogy a 2008-as Skylon volt a kettő ötvözete, de a képlet így túl idillinek tűnik, és torzítja a valóságot. A Skylon ambientszerű felütése csak a lemez zárlatában (A Shower of Sparks) tér vissza, a köztes időt pedig a Blumenkraftról már jól ismert laza, dubos psychill tölti ki. És mi a helyzet a Mirrel? Nos, emberünk - valószínűleg tudtán kívül - Gaudi példáját követte, aki 2010-es No Prisoners című lemezével megtartotta ugyan az évek során köré csoportosult attribútumokat, de sercegően éles elektronikájával majdnem a tűréshatárig fokozta őket. Ott esetében erről azért nincs szó, itt még lehetne tovább fokozni a kedélyeket, de szerencsére emberünk ellenállt. Másfelől azonban a jól megszokott hangzásvilággal van dolgunk, jócskán feltuningolva. Ebből egyértelműen következne, hogy ismét egy kiváló koronggal van dolgunk. És ezt így majdnem ki is jelenthetjük.
A zsíros elektronikának egyetlen, azonnal szembeötlő és mindvégig jelenlevő hátránya érződik: a passzázsok, az átkötések és a háttérben meghúzódó légies hangfutamok hiánya. A Blumenkraft például kiválóan oldotta meg ezt a problémát, mert egy kevésbé mélyre nyúló darabot (Splitting an Atom) két elszállós téma (Sommersettler, Escape from Tulse Hell) közé ékelt be. A Skylon sikeresen vitte tovább ezt a taktikát: a dinamikus Rouge Bagel és a már-már trip-hopszerű Signals From Bob közé egy ködös-mámoros tízpercet varázsolt, egyszerűen és mégis ügyesen kerülve el az egysíkúságot. Ez az, ami a Mirre egyáltalán nem jellemző. A lemez játékidejének az átlagánál valamelyest finomabb a felütés és a lezárás is, de egyébként intenzív fültornán veszünk részt a Mir hallgatása során. A légiesség, a vaskos decibelek tortúrája utáni pihenés szükségét valószínűleg Ott is érezte, ám ezt egy tőle szokatlan, műfajilag szinte teljesen tiszta ambienttel oldotta meg, melyet az album kétharmadánál dobott be. A szám (A Nice Little Place) két sebből is vérzik. Egyrészt gyenge - tartsuk ugyan bármilyen dubmágusnak Ottot, a tiszta ambient nem az ő világa, a hétperces lebegés ügyetlen kísérletezésnek tűnik csupán. Továbbá, és ez következik az előbbiekből, a gyengécske lebegtetés unalomba fullad a szám felénél. Ha egyfajta pihentetésszerű interlude-célt szolgált, kissé el lett kalkulálva. Egy ötvenötperces lemeznél egy hétperces közjáték sok.
Nem hibátlanok továbbá az energiabombák sem.
Az első kritikák és hallgatói visszajelzések az új műfaj, a dubstep beemelését kifogásolták - én pont ezt dicsérném. Mind az Adrift in Hilbert Space, mind a Squirrel and Biscuits visszafogott, szerény profizmussal szelídíti meg a kétezres évek borongós slágerműfaját. A paradoxon persze szándékos: Ott nem ülteti át virágágyásba a burjánzó gazt. Gyakran embert próbáló elektronikával, de mindvégig izgalmasan adaptálja a tőle eddig idegen műfajt a saját világába. Visszaköszön emellett a korábbi albumok szelleme is: az Owl Stretching Time a Signals From Bob analógiájára működik, a hosszú című felütés a Daisies and Rubies bódító világát detoxikálja.
A hibák inkább a részletekben rejlenek, elsősorban a vokálszekció működtetésében. Amint felkapottá vált a pszichedelikus ambient és chillout a kétezres évek elején, rögtön megjelentek a fanyalgó kritikusok, akik a távol-keleti kultúrák hangmintákká (sample) való redukálását kifogásolták. Részben igazuk volt, az ezredforduló után gyakorlatilag minden fontos psyamb album kirándulást tett Indiába vagy a Közel-Keletre egy-egy orientális énekbetét erejéig. Meg kell jegyezni persze, hogy ez gyakran remekül működött, de sokszor persze nem. És itt sem. Ott mind a Blumenkrafton, mind a Skylonon használt efféle sample-öket, és eddig ezt nem is nagyon kifogásolta senki. A Mir esetében már annál inkább: a Mouse Eating Cheese vokálja például egyenesen tenyérbe mászó, annál is inkább, mivel az egyébként megkapó dallam gitáron előadva működött volna.
Ha sokáig már nem is, egy darabig még sorolhatnám az apró hibákat. Ennyi valószínűleg most elég volt. Tucatszor ennyi kötözködéssel sem tudnék eltekinteni ugyanis attól, hogy Ott továbbra is érti a dolgát, és harmadik lemeze egyszerre profi és élvezetes. Tény, az elektronika minden korábbinál több és hangsúlyosabb - a hangsúlybeli eloszlások, az apró és a nagyobb effektek, a basszusok tompítása és felerősítése, és persze a gépek fellett uralkodó, de kellő mértékben visszafogott dallamosság továbbra is kitűnő, és némi bátorsággal akár azt is mondhatjuk, utánozhatatlan. Egyébként meg tessék visszaolvasni a három évvel ezelőtti Skylon-kritikámat: ott is kiemeltem a hibákat, majd a végén megállapítottam, hogy egyébként az album jó, sőt kiváló. Ma a Skylon az egyik kedvenc és legtöbbet hallgatott lemezem. És már nem érdekelnek a hibák, az egész anyag a tökéletlenségével együtt összeolvadt egyetlen szerves egésszé. Haverré vált, akivel le lehet ülni egy pohár valami mellé. Néha hülyeségeket beszél és néha hülye - de komolyan, még ezt is bírom benne. És idővel szerintem a Mirben is bírni fogom.
_______________
Ott @ Bandcamp
