Baljós hangvételű kilátástalanság, és az e felett uralkodni próbáló, de legtöbbször fájdalommal teli akusztikus hangszerek határozták meg a 2010-es év ambientjét.

Ami korábban kísérleti forma és játékosság volt, ma már az egyensúly hiányának rögzítése. Az évtized elején népszerű pszichedelikus ambient továbbra is krízisben van, a modern classical ezzel szemben minden korábbinál erősebb. Lássuk, melyek voltak 2010 legjobb kiadványai.

15. Indignant Senility:
Plays Wagner
(Type)

A kiadó Lynch Radírfejét hozta párhuzamnak a lemez jellemzésekor. Nos, a hasonlat felettébb találó: nagyzenekari felvételek archív, sercegős, tompa zajai; a távolból recsegő gramofonok; azonosíthatatlan forrású, mélyről bugyogó morajlások jellemzik a Wagner-betéteket felhasználó Pat Maherr munkáját. Sokszor nem kellemes hallgatni. De tegye fel a kezét, aki a Radírfejet a kellemességéért szereti.

14. Andrew Thomas:
Between Buildings And Trees
(Kompakt)

A fiatal előadó 2006-ban jelentkezett utoljára saját anyaggal. A friss lemez a már korábban is alkalmazott képlettel dolgozik: finom zongoradallamokat illeszt komótosan lebegő alapokra, egy-egy tetszőleges témát újra meg újra megismétel, és mikroszkopikus ál-hibákat illeszt az összképbe, elkerülve a plasztikus tökéletességet. Maga a lemez sem tökéletes, az igényes korrektség viszont teljes mértékben igaz rá.

13. Rene Hell:
Porcelain Opera
(Type)

Az ambientben is népszerű hiba=szépség egyre művibbé váló képlete mellett hihetetlenül üdítően hat Jeff Witscher rövid, de annál kimerítőbb glitch dolgozata. Bár a lemez nem szűkölködik mély és hosszú loopokban és drone-okban, elsődlegesen mégsem a lélekbúvárkodást, hanem az önfeledt, bár kétségkívül bizarr elektrofürdőt vállalja magára. A zene egyébként teljesen kattant - és igen, ez esetben pont ez a legnagyobb előnye. Ja, és végre egy
lemezcím, amelyben tényleg működik az irónia!

12. Carbon Based Lifeforms:
Interloper
(Ultimae)

Az eddigi legrosszabb évet zárta az évtized elején még oly magabiztosan hódító psychedelic ambient: a ténylegesen értékelhető kiadványokból egy toptízes listára sem futná. Egy-két album tartja még a lelket ebben az egyébként is sokat támadott irányzatban: az egyikük a csalódást sosem okozó Carbon Based Lifeforms. A duó immár a harmadik epizódot írta meg melankolikus történetükhöz, mely továbbra is az egyik legizgalmasabb színfoltja az ambient műfaj könnyebben fogyasztható oldalának.  (Korábban írtam róla itt.)

11. Rafael Anton Irisarri:
The North Bend
(Room40)

Az ereje teljében lévő modern classical szcéna egyik legjelentősebb képviselőjéről van szó, aki gazdagon rétegzett zenei világát élőhangszeres megoldásokra, és nem egyszer világvége-hangulatra építi. Az eredmény egy rövid, de erőteljes, sűrű hang- és érzelemvilágot kínáló gyűjtemény, mely egyetlen dologgal lehetne még kiválóbb: a Reverie című mini-albumon megjelent Für Alina című számmal - talán a legjobb, amelyet Irisarri valaha készített.

10. The Sight Below:
It All Falls Apart
(Ghostly International)

Nem mintha másokhoz való hasonlítgatás nélkül is ne lenne elég önálló ez a lemez, de gyakorlatilag Yagya és Gas ötvözetével van dolgunk, némi drone-nal és shoegaze gitárelemmel megpakolva. A minden ízében kiváló korongot egy Joy Division-szám újraértelmezése teszi még izgalmasabbá: nem túl gyakori az olyan ambient - még ha shoegaze-ről is van szó -, amelyben az énekhang nem ront, hanem javít az összképen. Ez olyan. Egyébként pedig az album szerzője nem más, mint az előbb említett Irisarri (és az ex-Slowdive tagja, Simon Scott!).

9. 36:
Hollow
(3six Recordings)

Dennis Huddleston a teljes ismeretlenségből tornászta fel kétszámjegyű projektjét. Lemezei szabadon végighallgathatók az interneten, aki pedig igazán értékeli a fiatalember munkáját, kedve szerint válogathat az exkluzív kiadványokból (ha elég gyors). A Hypersona érzékeny világát továbbmélyítő Hollow a megejtő ártatlanság helyett már fájdalmas témákkal dolgozik. Hogy miként emelkedik ki a kortársak közül, többféleképpen meg lehetne ragadni. A legfeltűnőbb talán az, ahogyan lélekkel és szenvedéllyel tölti fel "field recordings"-alapú, zajos drone zenéjét. Mintha a föld sírna. (Kapcsolódó cikk itt.)

8. Clem Leek:
Holly Lane
(hibernate)

A gyermekkor fájdalmasan szép emlékét nosztalgikusan felelevenítő albumról azt hihetnénk, gépekkel előállított zene, pedig teljes egészében akusztikus hangszerek és azok visszhangjainak ügyes elrendezése alkotja a rövid, de tartalmas esti mesét. A frissen diplomázott srác lemezének felütése és lezárása határozottabb ritmusokkal dolgozik, a kettő között pedig az emlékek és érzések mákonyszerűen összemosódó egyvelegét kapjuk. 2010 leglíraibb kiadványa.

7. DeepChord Presents Echospace:
Liumin
(Modern Love)

Stephen Hitchell és Rod Modell együttműködése az egyik legjobb dolog, ami az utóbbi időben a minimalista dub technóval történt. The Coldest Season címen adták ki első közös, főleg a jeges ambient világában mozgó anyagukat 2007-ben. A Liumin ezúttal a Tokióba(n) kalauzol: az első lemez egy megszakítás nélkül lüktető, rengeteg környezeti hanggal megpakolt utazás, a második lemez pedig maguk a környezeti hangok gyűjteménye, egy-egy loopal megtámogatva. Városnéző séta az esti fénykavalkádban és a hajnali napfelkeltében.

6. Brian McBride:
The Effective Disconnect
(Kranky)

Ismét egy akusztikus zene, mely azonban jóval hagyományosabban épül fel, mint elvont kortársai. Rövid témákkal nagyot alkotó rövid lemez, az összkép mégis rendkívül egységes és mindenféle egyéb jelző nélkül kijelenthetően: szép.
(Nemrég írtam róla kritikát itt.)

5. Loscil:
Endless Falls
(Kranky)

Ha van még olyan, akinek újat lehet mondani a Scott Morgan névvel, az legyen tisztában vele, hogy eddig az újévezred egyik legnépszerűbb minimal ambient előadóját nem ismerte. A fickó 2001 óta ugyanazt a zenét játssza - a megunhatatlan, folyton változó minimalizmust tán senki nem csinálja nála jobban. A szinte tökéletes Endless Falls egyetlen hibája a lemezt záró szám. Anélkül dobogós lehetne.
(A megjelenésekor írtam róla itt.)

4. Elve:
Emerald
(Virtual)

Matt Hillier (Ishq) szintén nem szorul bemutatásra, vagy ha mégis, újabb nagy hiányosságra derül fény. A szeptemberben Sama címen megjelent album korrekt, sőt igazából hibátlan, de egyrészt már írtam róla korábban, másrészt újszerűsége és időtlen értéke kevésbé átütő, mint kilenc éve az Orchid kapcsán volt. Az Emerald ezzel szemben az egyre inkább halványulóban lévő organic ambient útját járja - nem akármilyen léptekkel! A négy évvel korábbi, csendes világú Infinite Gardent - amellett, hogy továbbgondolja -, teljességgel felborzolja, élénk mozgással és vibráló színekkel tölti fel. Rendkívül egyedülálló természetfilm a fejben.
(Erről a lemezről nem írtam korábban kritikát, a Samáról viszont igen - itt.)

3. Rudy Adrian:
Distant Stars
(Lotuspike)

Hogy a szintetizátorral még mindig mekkorákat lehet alkotni, arra jelenleg Rudy Adrian a legjobb példa, aki utóbbi munkáival (MoonWater, Desert Realms és most a Distant Stars) a 70-80-as évek hangszerén, de az időtlenség nyelvén grandiózus méretű táj- vagy jelen esetben űrképeket fest. Zenéje a precizitásnak azon fokát képviseli, amelyről néha már nehéz is elhinni, hogy földi intelligencia hozta létre. És az sem utolsó szempont, hogy ma már alig készül igazán értékes, műfaji keverék nélküli space ambient. 

2. Olan Mill:
Pine
(Serein)

Ha már a nem-evilági zenénél tartunk, nem kerülhetjük meg a tavalyi év egyik legmeglepőbb dobását. A fájdalmas és/vagy diszharmonikus ambient zenék tengerében felbukkant egy sziget, melyen a túlvilági, idilli harmónia zászlaja lebeg. A kiegyensúlyozottság ezen foka tulajdonképpen csak alkalmanként befogadható: a mindennapokban már egyáltalán nem tűnik ismerősnek egy ennyire feszültségmentes világ. Nem is értem, hogy tudták létrehozni - a név mögött álló duó másik lábbal kel fel reggelente, mint mi, az bár biztos! (Kritika itt.)

1. Andrea Ferraris & Matteo Uggeri:
Autumn Is Coming, We're All In Slow Motion
(hibernate)

És akkor itt a válasz, hogy mi jellemzi inkább a mindennapokat: káosz. Az élet bármely területéről legyen is szó, minden mindennel keveredik, a határok elmosódnak és kiismerhetetlenek, az egyén feloldódik az utalások és hivatkozások hálójában (az intertextualitásban) és a másodpercenként újat kínáló információforgatagban. A kitüntetett figyelem mint képesség és főleg mint szándék napról napra halványul bennünk, hiszen ma már nincs idő egyszerre csak egy dologgal foglalkozni.
Ez a lemez egy-két jelzésértékű, bár vezérfonalként működő akusztikus dallamfoszlányt leszámítva csakis környezeti hangfelvételekből épül fel: csöpögő csap, csukódó ajtó, kerregő bicikliküllők, suhanó léptek a márványkövön vagy ropogóak a hóban, a násznép duruzsolása és a pap esketése, focizó gyerekek zsivaja, falevelek egymáshoz dörgölődése, szerszámok csörgése... Számtalan szempontból zseniális album, a legszebb mégis az, ahogy a minket körülvevő hangok sokaságának gyönyörűen elrendezett, bár kétségkívül kaotikus kollázsából a hangszerek, az énekhang és úgy egyáltalán a művészi megfontoltság úgy nő ki, mint virág a szemétdombon.



Ha te is összeszedted a kedvenceidet, oszd meg velünk a kommentek között.