Ebben a cikkben Evan Marc új lemezét vesszük górcső alá. Elsősorban arra próbálunk rájönni, hogy miképpen érdemes megközelíteni az album magasművészettől való eltávolodását és nyitását a populáris kultúra felé. Gyertek!
Az előzőekben a Carbon Based Lifeforms új anyagáról volt szó. Mivel Bluetech friss munkája is ugyanazon a napon került a boltok polcaira, szinte adná magát az alkalom, hogy írjak a két lemezről egy jó kis összehasonlító elemzést. A kétezres évtized első felében mind a CBL, mind Evan Marc projektje egy véleményem szerint nagyon magas minőséget képviselő hangzásvilágot hozott létre, melyek ráadásul nem is álltak olyan távol egymástól. Marc alapvetően a finoman idm-jellegű dub szűrőjén keresztül közelíti meg a psychedelic chillout-ambient műfaját, ezzel szemben a svéd duó inkább az acidet és a mélyebb ambientet hívja segítségül. Az eredmény mégis mindkét formációról beszélve egy elemeiben hideg, jeges hangzás. Carbonék inkább a hó könnyedségét, Bluetech inkább a jég keménységét képviselik, de az évszak azonos.
Az összehasonlító elemzés mégsem lenne indokolt. A Carbon Based Lifeforms - ahogy az az előző cikkből kiderült - harmadik stúdióalbumjával is ugyanennél a világnál maradt műfaji és spirituális szinten egyaránt. Ebben Bluetech gyökeresen különbözik, ő ugyanis mindkét szempontból új irányok felé nyitott, ami általánosabb szinten egyébként meglehetősen ügyes rím az Interchill Records három-négy éve uralkodó, tendenciájára. Hasonlítgatni ettől még lehetne a két korongot, az Interlopert és a Love Songs to the Source-öt, de nehéz és felesleges lenne.
Azt a minőségi szintet ugyanis, melyet például - sok más előadóval együtt - a Carbon Based Lifeforms képvisel, én nem titkoltan magasművészeti minőségnek vélem. Ha létezne az elektronikus zenének olyan intézményrendszere, mint a képzőművészetnek a múzeum vagy a filmművészetnek az art mozi, akkor a CBL zenéje egy ilyen intézményrendszerben tárt karokkal várt cikk lenne. Ha a 2005-ös dátumozású Sines and Singularitiest vizsgáljuk, mely Bluetech (és egyben az Aleph Zero kiadó) legjobb lemeze, ugyanezt mondhatjuk el. Könnyebben fogyasztható ugyan, mint a svéd srácok világa, de azért még művészi igényességet képvisel.
Ebben különbözik a leggyökeresebben az új album. A Love Songs to the Source a vendégelőadók kapcsán kinyitotta a bluetechi műfaji perspektívát, és olyan elemeket emelt be, mint a világzene, a blues vagy a reggae. Ez önmagában még nem vezetne a művészi igényesség elvesztéséhez, Evan Marc azonban a vállalkozás sikerességének a garantálásához a popularitást választja, ami szerintem egyébként okos döntés (erről egy kicsit később). A jelentős mértékű változás emellett pedig spirituális szinten is bekövetkezik: a korábbi Bluetech-darabok hipnotikáját itt melankolikus balladák váltják fel egyrészt, dinamikus, majdhogynem táncparkettre csábító bacchanáliák másrészt. Sarkítok, hogy érzékletes legyen, de lényegében erről van szó.
Miről is tehát? Arról, hogy Bluetech eltávolodott a magasművészeti önkifejezéstől, és a közönség, na meg persze önmaga szórakoztatását választotta inkább. Ez egy teljesen más kontextus, melyen nyilván másképp is kell fogást keresni. Először is viszont, szerintem, azt kell tisztázni, hogy ezt a bizonyos, általam önkényesen magasművészettől való eltávolodásnak nevezett folyamatot ne tekintsük negatívnak. De pozitívnak se - ez egy tendencia, melynek nincsen előjele, csak tényszerű értéke van. Másnak tán evidens, én viszont gyakran ütközöm az előjel meglétének tévhitébe. Fontos tehát már az elején rögzíteni, hogy a magasművészet éppúgy lehet harmadrangúan gyenge, ahogy a tömegkultúra elsőosztályúan minőségi.
Félve merem ennek a fejtegetésnek az igazolására felhozni a Love Songs to the Source-öt. Ez egy szórakoztató album, melyet jó meghallgatni, akár sokszor is. Csak hát ezek után három darab "de" is állhatna. Az első de: Bluetech elég magas színvonalat hozott létre a Sines and Singularitiesszel éppúgy, mint egyéb projektjeivel, sőt főleg egyéb projektjeivel (a Somniánál, Evan Bartholomew polgári néven megjelent anyagokkal). Ennek az árnyéka alól nehéz és kockázatos kimerészkedni. A második de: láttunk már példát arra, hogy ezt az elgondolást magasművészeti igényességgel valósították meg. Ez Gaudi Bass, Sweat and Tears című lemeze volt, mely bármennyire is "csak" szórakoztat, többre is vállalkozik annál. Itt nincs erről szó. A harmadik de, és ez egy kicsit bulvárosabb, mégsem elhanyagolhatatlan de: elő kell itt venni Evan Marc mint magánember személyét is. Ha csak pusztán a zenei alakulását figyeljük, már akkor is szemet szúró az, ami ténylegesen lezajlott: a Sines and Singularities után Marc magánéletét több, erősen negatív momentum is elkomorította. Ezek a cikk szempontjából aligha fontosak, abból a szempontból viszont mindenképp érdemes meghallgatni ezt a lemezt, hogy ez egyfajta terápiás kezelés, az alany pedig elsősorban a szerző. A Somniánál kiadott, rendkívül borongós munkák után Marc "talpra állt", "feltámadt", és újból megnyílt az emberek felé. (Ennek volt kissé még erőtlen metaforája a Phoenix Rising is.)
Ez pedig dicséretes vállalkozás, de a szórakoztató album keretét ezzel még nem sikerült túllépni. Szórakoztató albumnak a Love Songs... teljesen korrekt, és több pontján kimondottan izgalmas. A világzene a gyengém, de azt hiszem, objektívan szemlélve is elmondhatom, hogy a nyitás jól sikerült Bluetech univerzumában. Dr. Israel talán nem volt a legjobb választás (ahogy Gaudi esetében sem a No Prisoners című lemez kapcsán), de a lenyűgöző hangú Tina Malia és Mari Boine bőven kárpótol. A műfaji elektika is kifejezetten pozitív: a második szám fúvós hangszerei vagy az ötödik szám gitárja egyaránt kiváló határfeszegető eszközöknek bizonyulnak. Az idm-dub vonal két ellentétes jelzővel gazdagodik: enyhül és erősödik. Enyhül, mert könnyebben fogyaszthatóvá válik, mellőzi a Bluetechre egyébként sem döntően jellemző kísérletezést, és kissé (de nem negatív értelemben) előre megrágja az elektronikát. És erősödik is, mert masszívabb dob- és basszusalapok vázolják a számok szerkezetét, dinamizálva ezzel Bluetech korábbi meditációs hangvételét.
Az sem csalódhat továbbá, aki a régi hangzást kéri számon a lemezen: azonnal a nyitó tétel, vagy a Three Worlds című darab kellemes dubja a megszokott, és sokat idézett/utánzott Bluetech-világba réved vissza. És igazából elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy feltegyük a kérdést: akkor most csalódás-e ez az album? Az én válaszom: nem. Az új album egy útvonal-módosítás, mely általánosan összefüggésbe hozható nemcsak az Interchillel, de azzal a kétségbeesett jelenséggel is, mely manapság az ambient-előadókat aggasztja: nevezetesen az újat mondani akarás feltétlen igényével. Mindenki olyat akar csinálni, amit még senki, vagy legalábbis kevesen. A lehetőségek tárháza egyáltalán nem olyan széles, mint azt elsőre gondolnánk, így nem ritka, hogy a szerzők műfaji sémákhoz nyúlnak, és ennek következtében a legmerészebb párosítások, műfajösszemosások jönnek létre. Pete Namlook és Gaudi duója legalább annyira abszurd (és hiábavaló) volt, mint amilyen Bluetech és Mari Boine együttműködése lehetett volna, de valamiért mégsem lett. A Boine-szám újraértelmezése itt kellemes dubnóta. Nem több - de ez se kevés.
Evan Marc popularitás felé való nyitása okos döntés volt. Zenéje épp annyira fogyasztható, "tömeg" minőséget képvisel, hogy könnyedén összelegózható legyen a ténylegesen tömegműfajok esztétikájával, viszont eléggé igényes ahhoz, hogy megadja azt a szükséges elhatároló vonalat, amely megkülönbözteti a kortársak tömegtermékeitől. A korábban megszokott bluetechi zsenialitás és kreativitás itt a popkultúrában talál eszközöket, melynek természetes, szükséges hozománya a zene spiritualitásának enyhe felhígulása, sematizálódása. Ha ezt el tudjuk fogadni negatív bírálat helyett semleges tényként, akkor kellemes percekkel lehetünk gazdagabbak az új Bluetech-anyag hallgatása közben.
