a nyolc szerzeményt bemutató album önmagában megállva is izgalmas, sőt lenyűgöző alkotást eredményez. Az album elsősorban floating ambient, a játékidő szinte teljes hosszában a föld felett lebegő témák jelentik az alapszerkezetet. A fiúk erre építenek fel minden mást.

Általában kételkedve szoktam fogadni két (vagy több) nagy múltú, de legalábbis magasan elismert művész közös munkáját, sokszor ugyanis negatív tapasztalattal kell gazdagodnom, melynek okai abban keresendők, hogy két, egymástól viszonylag nagy mértékben eltérő hangzásvilággal rendelkező zenész próbál létrehozni egy harmadik, úgymond közös hangzásvilágot, mely tartalmazza mindkettejük esszencialitását, valamint a szükséges pluszt, amitől a puszta névösszerántás többlettel telítődik. Ilyen negatív példa volt Gaudi és Antonio Testa közös albuma (külön-külön mindkét előadót igencsak kedvelem), Gabriel Le Mar és Pete Namlook kollaborációja, vagy a fent említett Gaudi és a szintén fent említett Pete Namlook ismerkedése. Ezek az albumok nem kisebb feladatot tűztek ki maguk elé, minthogy gyökeresen más zenei mentalitással dolgozó művészek fúziójából komplex, egyedi stílust fognak megvalósítani. Ez nagyon nehéz. Éppen ezért örülök minden olyan albumnak, amelynek tényleg sikerül teljesítenie a feladatot (ellentétben a fent említett három példával).

Alio Die zenéjét viszonylag felületetesen ismerem, de elmondhatom, hogy az Opium álnév mögé bújó Matteo Zini világától sokkal kevésbé áll messze, mint például a dubcsászár Gaudi a klasszikus ambient Pete Namlooktól. Éppen ezért a vállalkozás már csak ezért is előnnyel indul, Zini mély, drone ambienthez közelítő képei remek elegyet alkotnak Stefano Musso gyakorta rituális szertartásokat idéző elképzeléseivel. Alio Die ezen kívül már 1999-ben készített egy lemezt az organic ambient tán legtehetségesebb megszólaltatójával, a szintén olasz Antonio Testával (Healing Herb's Spirit volt a korong címe), így már ekkor ráérezhetett a természetközeliségben rejlő újabb lehetőségekre. Ezeket be is emelte, és tovább is fejlesztette a Sola Translatio nevű projektben (és persze 2002-ben a második Testával közös lemezen is - Prayer for the Forest). A mára már olyannyira jellegzetessé vált Opium-hangzás ezzel szemben valamivel kevésbé érhető tetten ennyire konkrét motívumokban, hiszen Matteo Zini ekkoriban mindössze egy rövid lemezt tudhatott a háta mögött, a címadó Mother Sunrise lebegtetően szálló loopjaiból fokozatosan létrejövő ritmus viszont egyértelműen a későbbi Opium-lemezek előjegyzéke (bár egyedi vonásnak nem nevezhetjük).

A fentiekből kitűnik tehát, hogy nagyon tág értelmezés szerint megfogalmazva a Mother Sunrise Matteo Zini vizsgadolgozata, ennek pedig történetesen első osztályú, de a művész későbbi világát nem érdemes túlzó mértékben számonkérni a lemezen. Annál is inkább, mivel a nyolc szerzeményt bemutató album önmagában megállva is izgalmas, sőt lenyűgöző alkotást eredményez. Az album elsősorban floating ambient, a játékidő szinte teljes hosszában a föld felett lebegő témák jelentik az alapszerkezetet. A fiúk erre építenek fel minden mást. Túlnyomó többségében inkább minimalista, mintsem sokrétű zenei világról beszélhetünk, így gyakori a légkörben úszó loopok kizárólagossága (például az Awaken Spirits című számban), de túlnyomó többségben mégis mindig hallhatunk további elemeket, amelyek ezt a megfoghatatlan, súlytalanságot árasztó dimenziót gazdagítják. Ilyen például a gyakori természeti hanghatások alkalmazása (vízcsobogás, tücsökciripelés, szélsuhogás stb.), melyek megakadályozzák, hogy Földön túli életformákat vizionáljunk, és elősegítik, hogy igenis a minket körülvevő atmoszférán mélázzunk el - csak más szemszögből.

A zárszó előtt egy zárójelet nyitnék, melyben fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a Mother Sunrise-zal gyakorlatilag egyidőben megjelent egy Ad Infinitum névre keresztelt album is, szintén Alio Die és Opium közös munkájának gyümölcseként. Kettejük együttműködésének behatóbb tanulmányozásakor, illetve jelen albumhoz hasonló élmény keresésekor semmiképp sem érdemes kikerülni a szintén remek testvérlemezt. Érdekes információ lehet továbbá a duó 2006-os harmadik albuma, mely Enigma címmel látott napvilágot, a meditativitás azonban itt már a háttérbe szorult, helyét sokkal inkább a népi-törzsi zenehagyományok vették át.

A Mother Sunrise vizsgálatakor tehát letisztult, kiegyensúlyozott zenei világgal rendelkező albumról beszélhetünk, mely nemcsak két, ma már egyaránt jól ismert alkotó közös alkotói tevékenységének eredményeként érdekes, de mint előfeltevések nélkül meghallgatott meditatív munka is. Egyetlen negatívumként a Sadness and Armony című szám leginkább bambuszra hasonlító hanghatását kifogásolom, mely a maga éles tisztaságával erősen kitűnik és elüt a Mother Sunrise álomszerű hangvételétől. Ha ettől eltekintünk, felemelő kikapcsolódás részesei lehetünk.