Ha ma megkérdezné tőlem valaki, hogy kedvelem-e a Star Sounds Orchestrát, határozott nemmel felelnék. Ezért érdemes elővenni lassan húszéves bemutatkozó munkájukat, mert akkor legalább felelhetek úgy, hogy már nem.
Közületek bizonyára sokaknak van emléke a középiskolás kémia és fizika órákról, ahol a száraz tananyag és dolgozatok mellett időnként belefért a tanmenetbe egy-egy '80-as években készült oktatófilm. Amellett, hogy ezek nagyon viccesek voltak (mai szemmel legalábbis), időnként egészen érdekes audiovizuális élményt nyújtottak, főleg, ha csillagászati témájú videót néztünk. Ezek továbbá, ha nem látták el őket kommentárral vagy oldschool műsorvezetőkkel, bizonyos értelemben ugyanolyanok, mint az ambient műfaj: varázsuk az idővel mit sem kopik, hiszen örökérvényű értéket képviselnek a maguk gyakorta nemes egyszerűségével. Az univerzum misztériuma évezredek óta mágikus hatást gyakorol az emberiségre, ez pedig bizonyára még sokáig így marad, hiszen mi izgalmasabb lehet az ismeretlen kutatásánál, hipotézisek felállításánál?
A német duó ezt a sötétben való tapogatózást jelölte ki első hivatalos stúdiólemezük fő motívumának. Bizonyos mértékben ismerős hangképekkel találkozunk itt, melyek a Tangerine Dream, Jonn Serrie stb. képviselte világból már ismerősek lehetnek, mégsem a fenti előadók ismétlését hallhatjuk. Jens Zygarnak köszönhetően már itt is fontos szerepet kap az a gongjáték, mely majd a későbbi munkákban indul hódító(bb) útjára, és a Spirit Zone égisze alatt készített trance lemezekben kulminál. Szintén érdekes, már-már formabontónak nevezhető elem a szitár hangzását megidéző (valószínűleg persze csak számítógéppel generált) hang a Venus című szerzeményben, mely egészen szokatlan fűszerezéssel tálalja az alapjaiban véve hagyományos struktúrájú és effektelésű darabot. Megfigyelhetjük továbbá, hogy a bolygókhoz szóló tulajdonképpeni ódák többé-kevésbé az adott égitest materiális jellegzetességeit próbálják zenei alapokra átültetni. Ennek megfelelően a szerelem istennőjéről elnevezett Venus álmodozó, helyenként szentimentális képeket fest; a háború és viszály istenének megfelelő Mars borongósabb, majdhogynem csatatéri hangulatot varázsol, és nem mellesleg kiválóan vetíti előre a legdinamikusabb tételt, a soron következő Jupitert.
A Jupiter naprendszerünk legnagyobb bolygója, egyben az egyik legfélelmetesebb is. Felszínén óriási viharok dúlnak, közülük is legismertebb a Nagy Vörös Folt nevet viselő anticiklon, melynek átmérője meghaladja bolygónk, a Föld átmérőjét. A darab számomra főleg azért érdekes, mert rendkívül precízen reflektál a gázbolygó azon tulajdonságára, miszerint ha a Jupiter jelenlegi tömegénél nagyobb lenne, valószínűleg elpusztulna. Ez a hajszálvékony egyensúly jellemzi időnként a hangzásvilágot is, mely baljós témákat jócskán tartalmaz, de zongora(szerű) játéka mindvégig kompenzálja a felszíni feszültséget.
Leginkább csak a dinamikai koncepcióval tudom magyarázni, hogy a római főisten nevét viselő szám után az Uranus következik, mely szintén magában hordozza a bolygó egyediségét. Naprendszerünk hetedik égiteste ugyanis mintegy 90°-os tengelyelhajlással rendelkezik, ami valószínűleg egy nagyon régi, másik bolygóval való ütközésének köszönhető. Még ennél is érdekesebb, hogy az Uránusz a többi bolygóval ellentétben Ny-K irányban kering a naprendszerben, és e szerint az irány szerint is forog a tengelye körül. Ebben az értelemben tehát kakukktojásnak nevezhető; ez csendes, visszafogott gongok és sötét tónusú, mélyen elnyúló sóhajok formájában jelenik meg a számban.
Természetesen aligha lepődünk meg az ezt követő szerzeményen, a Saturnon, mely a legrészletgazdagabb hangzásvilággal kápráztatja a hallgatót, akinek azonnal eszébe juthat a második legnagyobb gázbolygó helyenként 4000 méteres vastagságot (!) elérő gyűrűrendszere, mely nem más, mint apró kőzetek halmaza. Színes, hipnotikus tétel, melyet a Neptun követ.
A Neptunusz a számomra legkedvesebb bolygó. Az Uránuszhoz hasonlóan ez az égitest is rendelkezik egy furcsa tulajdonsággal, melynek hatására időnként "helyet cserél" a Plútóval, és naprendszerünk legkülsőbb bolygójává avanzsál (2006 óta már amúgy is az, erre még később visszatérünk). Ennek oka a többi bolygóhoz viszonyítva döntött elliptikus pálya, amely mentén a tenger istenéről elnevezett égitest kering. Szintén érdekes, és a lemezen felcsendülő szám szempontjából sem mellékes, hogy a Neptunusz a naprendszer legsűrűbb összetételű bolygója. Ehhez igazodva mély, sűrű textúrák rétegződnek a közel tízperces darabon, ezt viszont remekül ellensúlyozza a szám eleji szinti, melynek hűvössége a kék felszínnek feleltethető meg. A kékséget a Neptunusz légkörének fokozott metántartalma idézi elő, elnyelve az egyébként meglehetősen távoli Napból érkező vörös fényt.
Az album záró epizódja a Pluto. A szám 1991-ben (vagy inkább még ennél is korábban) készült, nem meglepő tehát, ha a legsötétebb, legtitokzatosabb hangzásvilágot érdemelte ki a lemezen. Ekkor még jóval kevesebb információ állt rendelkezésünkre a Plútóról, és így érthetővé válik a rejtélyes légkör, mely az égitestet övező titokzatosság tükörképe. Ma már tudjuk, hogy a Plútó a Neptunusz után elterülő törpebolygók halmazának, a Kuiper-övnek csupán egyike, ennek megfelelően nem is tekinthető naprendszerünk bolygójának. Eme információ ismeretében a szám sajnos veszít egyébként lenyűgöző varázsából, ám még így is felejthetetlen élménnyé teszi ezt az űrutazást.
Mint ahogy az kritikámból kitűnt, az első három darabbal jóval kevesebbet foglalkoztam. Ezek is izgalmas, de sajnos elég felejthető szerzemények, melyek nem élnek az égitestek egyedisége nyújtotta határtalan lehetőséggel. A Mercury mint nyitány példának okáért kifejezetten gyenge, és hallgatásakor leginkább csak egy középszerű space ambient lemez képét vetíti előre. Pedig ennél jóval többet kapunk. Időtálló hangzásvilágot, mely leginkább szokatlan hangszerelésében tűnik ki a többi hasonló munka közül.
A kontemplativitást a Star Sounds Orchestra sajnálatos módon nem fejlesztette tovább későbbi munkáiban. Egy évvel későbbi Phantastische Phänomene és Kosmophonon című lemezeik már a közepes szintet sem érték el, és kínos erőlködést produkáltak a "cselekvő space ambientté" válás tekintetében. Az 1995-ben megjelent dupla album egy '94-es londoni koncert hanganyagát rögzítette, köztük két, a Planetsről már ismerős darabbal (Venus, Jupiter). Ígéretes, és a Planets minőségi szintjét egyértelműen megütő folytatásról beszélhetünk, ám sajnálatos módon egy korszak lezárásáról is. A duó ezek után szerződést kötött a Spirit Zone-nal, és átállt az uptempo hangzásra, melynek jegyében két közepes albummal tudott előrukkolni (ezek a Psy*Force és az ...Ooz címet viselték, az utóbbi hallgatható, az előbbi szigorúan csak érdeklődőbb rajongóknak ajánlható). Az új évezredes termés még ennél is elkeserítőbbnek bizonyult: Music For Qigong Dancing című duplalemezük közhely- és unalomszaga az első percekben agyonnyomja a Star Sounds Orchestra markáns illatát, a Let's Mozart pedig egy enyhén fogalmazva is félresikerült kísérlet a tradíció és a modern összeházasításának.
Ha ma megkérdezné tőlem valaki, hogy kedvelem-e a Star Sounds Orchestrát, határozott nemmel felelnék. Ezért érdemes elővenni lassan húszéves bemutatkozó munkájukat, mert akkor legalább felelhetek úgy, hogy már nem.
