Kiadó: Unseen Records
Megjelenés ideje: 2008. november 4.
Műfaj: shoegaze, downtempo
1. Arristea
2. Stay
3. Drawing Lines
4. Every Word
5. Your Letter
6. Aria
7. To The Sea
8. Isoline (by Helios)
A közhiedelemmel ellentétben a shoegaze nem elektronikus zenei műfaj, valamikor a '80-as évek végén fejlődött ki az angolok soft rock zenéjéből, a mai közhasználatban viszont olyannyira átértékelődött a jelentése, hogy jómagam is e stílussal jelöltem meg a Mint Julep nevű duó bemutatkozó korongját, melyről kevesen tudják, hogy a Heliosként és Goldmundként a zsenijét már jónéhányszor bebizonyított Keith Kenniff és felesége, Hollie Kenniff jegyez.
Tőlem meglehetősen távol áll a shoegaze-ambient, a Hammock zenéjén kívül tán nem is kedvelek mást ezen a területen, ám olyan remekbe szabott finomságok után, mint az Unomia (kritika itt), az Eingya, a Corduroy Road vagy a The Malady Of Elegance, nem tudtam nem megadni az esélyt, hogy a szemtelenül fiatal srác egy tőle (nem is annyira?) távol álló stílusban is megállítsa a szívverésemet. A rááldozott időt pedig tényleg nem bántam meg - de Kenniffnek még kicsit idegen a rockos hangvétel.
Természetesen nem igazi rockzenéről beszélünk, sőt olykor egészen ismerős témákkal találjuk szembe magunkat (az Eingyát bevezető hóban lépkedős taktus itt is visszaköszön), Hollie hangja azonban teljesen sekélyes, a hallgató szinte elsiklik fölötte, és nem ragad magával gitárjáték vagy a dallamvilág sem. Az időnként katartikusra szánt kitörések tökéletesen ügyetlenül időzítettek, ráadásul sokszor válnak önamguk paródiájává - vagyis eltúlzottá. Szerkezetét tekintve egyetlen jelző sem mondható el a lemezről: szám számot követ, ám ez sem gondolat-, sem ütembeli ritmust nem képes felállítani (persze nem ambient lemezről beszélünk, de egy Kenniff-szintű alkotótól evidensnek vennénk az ilyen apróságokat még ezesetben is).
Ha visszaemlékszünk a Goldmund-lemezekre, ahol a zongora szólójátéka is hóval, falevelekkel és szélfúvással körülölelt atmoszférát volt képes teremteni, nyilván nem vonjuk kétségbe az ifjú zenész felfoghatatlan kreativitását, melyet a legzsigeribb hozzáértéssel tálal. Ötletek pedig itt is vannak szép számban, és nem egyszer a kivitelezés is mesébe illő (néha még szó szerint is): ilyen például a Drawing Lines című szösszenet, vagy az azt követő Every Word nyitánya. Összképét tekintve viszont mégsem esik le az állunk, mert az egyébként rövid korong mindig hibádzik valahol: vagy a vokál fülsértő, vagy a hangszerelés esetlen, vagy egyéb olyan momentumok során botlik meg sorozatosan a lemez, amelyek nem zavarnák a hallgatót egy kezdő-, esetleg haladószintű előadó esetében, de ha Keith Kenniffről van szó, akkor nagyon is.
Minden hibája, hiányossága (avagy nagyzolása) ellenére még így is átlagon felüli album - műfaján belül, és azon kívül is -, mely a legtöbb koraőszi napot még őszibbé varázsolja.
Tőlem meglehetősen távol áll a shoegaze-ambient, a Hammock zenéjén kívül tán nem is kedvelek mást ezen a területen, ám olyan remekbe szabott finomságok után, mint az Unomia (kritika itt), az Eingya, a Corduroy Road vagy a The Malady Of Elegance, nem tudtam nem megadni az esélyt, hogy a szemtelenül fiatal srác egy tőle (nem is annyira?) távol álló stílusban is megállítsa a szívverésemet. A rááldozott időt pedig tényleg nem bántam meg - de Kenniffnek még kicsit idegen a rockos hangvétel.
Természetesen nem igazi rockzenéről beszélünk, sőt olykor egészen ismerős témákkal találjuk szembe magunkat (az Eingyát bevezető hóban lépkedős taktus itt is visszaköszön), Hollie hangja azonban teljesen sekélyes, a hallgató szinte elsiklik fölötte, és nem ragad magával gitárjáték vagy a dallamvilág sem. Az időnként katartikusra szánt kitörések tökéletesen ügyetlenül időzítettek, ráadásul sokszor válnak önamguk paródiájává - vagyis eltúlzottá. Szerkezetét tekintve egyetlen jelző sem mondható el a lemezről: szám számot követ, ám ez sem gondolat-, sem ütembeli ritmust nem képes felállítani (persze nem ambient lemezről beszélünk, de egy Kenniff-szintű alkotótól evidensnek vennénk az ilyen apróságokat még ezesetben is).
Ha visszaemlékszünk a Goldmund-lemezekre, ahol a zongora szólójátéka is hóval, falevelekkel és szélfúvással körülölelt atmoszférát volt képes teremteni, nyilván nem vonjuk kétségbe az ifjú zenész felfoghatatlan kreativitását, melyet a legzsigeribb hozzáértéssel tálal. Ötletek pedig itt is vannak szép számban, és nem egyszer a kivitelezés is mesébe illő (néha még szó szerint is): ilyen például a Drawing Lines című szösszenet, vagy az azt követő Every Word nyitánya. Összképét tekintve viszont mégsem esik le az állunk, mert az egyébként rövid korong mindig hibádzik valahol: vagy a vokál fülsértő, vagy a hangszerelés esetlen, vagy egyéb olyan momentumok során botlik meg sorozatosan a lemez, amelyek nem zavarnák a hallgatót egy kezdő-, esetleg haladószintű előadó esetében, de ha Keith Kenniffről van szó, akkor nagyon is.
Minden hibája, hiányossága (avagy nagyzolása) ellenére még így is átlagon felüli album - műfaján belül, és azon kívül is -, mely a legtöbb koraőszi napot még őszibbé varázsolja.
10/7
