A súlyos lemezek által fémjelzett Denovali kiadó idén nyárra egy könnyedebb finomságot is tartogatott. Andok Tamás kritikája John Lemke bemutatkozó lemezéről.

Ha a modern classical, ambient és kísérleti elektronikus zenékkel foglalkozó lemezkiadókat vesszük szemügyre, a Denovali Records mind hallgatói, mind előadói szemmel egyre inkább garanciát jelent a minőségre. Az elmúlt néhány évben számos ismert zenész igazolt hozzájuk, és legalább ennyi ismeretlen tehetségnek biztosítottak lehetőséget arra, hogy igényes, jól szervezett formában kezdjék meg vagy folytassák pályafutásukat.

A kiadó katalógusa megbízhatóan vastagodik, és tény, remek érzékkel emelik ki a kaotikus felhozatalból az értékes produkciókat. És ami nagyon klassz dolog, hogy mára sikerült egy sajátos, komplex, mondhatni „denovalis” közeget létrehozniuk. Nem is igazán a műfaji azonosság, ami közös bennük – noha valamilyen formában mindig a különféle kísérletezés, dark jazz, IDM, ambient és modern classical váltakozik –, sokkal inkább a hasonló zenei elképzelések és hangulati kapcsolódások.

Ahogy a Dale Cooper Quartet, Kilimanjaro Darkjazz Ensemble, Poravoro vagy éppen a Birds of Passage jazz, ambient és drone együttesének ködbe borult, sötét világa egy ponton összeér, úgy talál egymásra Floex, Poppy Ackroyd, a Hidden Orchestra, és immáron John Lemke is. Zenéjük egyszerre mechanikus-elektronikus és akusztikusan szép, kaotikus, bonyolult, ugyanakkor egy adott hangszer kiemelésével sokszor koncentrált és letisztult. Az atmoszféra, legyen fényben úszó nappali, vagy sötétségtől fuldokló éjjeli, mindig nagy hatással van a hallgatóra.

Lemke neve és zenei előélete nem különösebben ismert, noha a berlini születésű, jelenleg Glasgowban élő és alkotó srác régóta igen produktív. Ha nem éppen saját darabjain ügyködik (a People Do-t egy szerény, de nagyon ígéretes EP előzte meg), akkor televíziós műsorokhoz, dokumentumfilmekhez készít aláfestést, vagy az említett Poppy Ackroyd koncertjeit kíséri. Dalszerkezeteik ennél fogva nem meglepő módon sokban hasonlítanak, Lemke is sok apró elemekből, precíz műgonddal építkezik, munkamódszere tehát nem egyedi vagy ritka. Viszont a végeredmény egészen kivételes. Kicsorbult hangú, visszafelé lejátszott szalagok, ritmikus kattogások, zörejek, zúgások és zajongások nyüzsgése tölti meg élettel kilenc kompozícióját, és néha szinte lehetetlenség megmondani, hogy az egyes hangok honnan, miből származhatnak.

A sokszínűsége ellenére a People Do majd minden tétele rendelkezik egy kiemelt, vezérmotívumot jelentő hangszerrel is (When We Could – zongora, Ivory Nights – hegedű, Shatterbox – szaxofon), dallamaikat pedig Lemke különböző vastagságú field recordings-vásznakkal borítja. Ezek a hangszerek sokszor hangulatilag is iránymutatóak, és a fiatal zeneszerző képes úgy a hideg-meleg kettősséggel vagy baljós-idilli ellentétekkel játszani (szépen hullámzó ívet felrajzolva), hogy egy pillanatra sem esik ki az egyensúlyból. 

Ugyanakkor Lemke szándékai között volt az is, hogy ne kizárólag egy kísérleti vagy hálószobába való, hanem könnyen hallgatható, már-már táncolásra is alkalmas zenét hozzon létre. Így a nagyon szépen megmunkált alaptémákat (amiben nagy szerepe volt Nils Frahm Durton stúdiójának is) a lüktető ütemek hol lassan görgetik előre, hol lendületesen sodorják magukkal. És ahogy Farkas Peti fogalmazott: modern classical és IDM keveréke talán még sosem volt ilyen fincsi. 

Ritka pillanat, éppen ezért annyira jó kimondani: az ismeretlenül felbukkant John Lemke első nagylemeze nemcsak, hogy már most az év egyik legjobbja, hogy egy újabb kiváló Denovali-kiadvány, de gyakorlatilag kifogástalan. Hallgassátok, mert tényleg vétek kihagyni.