Rábukkanni olyan előadókra, mint Ben Woods, ahhoz hasonlítható, mint mikor véletlenül találsz egy tízezrest az egyik farzsebedben.
Egészen másfél hónappal ezelőttig ugyanis én nem ismertem ezt a fiatal srácot. De nem ám, és szomorú, hogy nagyon sokan vannak ezzel hasonlóképpen. Attól függetlenül, hogy 2008 óta már nem egy és nem kettő kiváló anyagot készített el, Ben Woods a mai napig az egyébként is marginális ambient műfaj peremvidékén zenélget, ácsingózik a bejáratnál, és egészen érthetetlen, hogy miért nem invitálja be senki. Például egy kisebb kiadó (a Fluid Audiótól kezdve a hibernate-en át a Home Normalig bármelyik), sőt én megkockáztatom, hogy egy Denovalinál vagy egy Darlánál is jó kezekbe kerülne legújabb lemeze, a This Digital Horizon. A helyzet ugyanis az, hogy Woods jelenleg saját kiadásban, mindenféle hátszél nélkül próbál helyet találni a korongnak.
Egy olyan lemezről beszélünk, amely egyelőre még kevés emberhez jutott el, a különféle kisebb fórumokat bújva viszont mindenhol heves dicséretekkel lehet találkozni. Számomra pedig - mindenféle túlzás nélkül - máris az év egyik legjobb munkája, és nem mellesleg egy izgalmas életmű örömteli felfedezése.
A srác négy darab kézzel fogható lemezt készített el az egyébként netlabelként funkcionált, majd 2010-ben csendesen álomba szenderült Wise Owl Recordsnál, hogy utána még egy kiváló gyűjteményt publikáljon a postrock-arculatú Lost Children Net Labelnél. Az azóta eltelt három év gyümölcsét kóstolhatjuk most a nyolc tételből álló This Digital Horizonön.
Rögtön az első percekben szembeötlő, hogy Woods minden korábbinál letisztultabb, ambientközpontúbb zenei világot készül bejárni, melyből udvarias száműzetésre kerültek a szerény dallamok vagy a támpontként szolgáló ritmusszekció. Sűrű, sodró hangzásvilágot kapunk helyette, melynek hangszeres felhozatala minden korábbinál gazdagabb: elektromos gitár, hegedű, trombita, teremin és persze az elmaradhatatlan zongora szétbogozhatatlan, összemosódott egyvelege építi fel az albumot. A jóleső hömpölygéssel haladó, minden másodpercében mutálódó looptengerből időnként kiemelkedik egy-egy téma (pl. a címadó két számban a vonósszekció, avagy a zongora a Solemn Return Journeyn), alapvetően mégis egymásba mosódó hangszerelés gondoskodik róla, hogy egy pillanatra se szakadjunk ki ebből a lenyűgöző, lila ködben felvillanó álomvilágból, mely simán versenyre kelhetne Rhian Sheehan, Clem Leek vagy a Hammock legjobb pillanataival.
