Az Aleph Zero a pszichedelikus ambient műfaj egyik legfontosabb kiadványát mutatja be új köntösben, bónuszlemezzel megspékelve.
Pusztán az is nagyot szólna, ha a tizenegy évvel korábban megjelent eredeti album válna ismét beszerezhetővé. Kiadta ugyanis 2001-ben a Spirit Zone, az emberek pedig egy csapásra elkapkodták. Azóta a kézzel fogható példány gyakorlatilag hozzáférhetetlen (használtan meg lehet venni 30+ euróért). Az Aleph Zero már tavaly is el-elhintette a hírmorzsákat, mely szerint terveznek egy újrakiadást Ooze kultikus szólólemezének, azt azonban sokáig remélni sem mertük, hogy kapásból két koronggal rukkolnak elő, a második albumon az eredeti felvételek remixeivel. Az idei év egyik legjobb ötlete a Where the Fields Never End Revisited.
Miben állt a 2001-es eredeti zsenialitása? Egyfelől nagyon jó helyen volt nagyon jó időben. A pszichedelikus downbeat irányzatok épp ekkor futottak fel igazán. 2001: már elkészült a második Shpongle, útnak indult az Ultimae, aktívan ténykedett Gabriel Le Mar, működött az Interchill és a Liquid Sound Design, megalakult a Beyond kiskiadója, a Waveform... és még napestig lehetne sorolni azokat a kisebb-nagyobb kiadókat, amelyek létrehoztak egy lassabb ritmusban pulzáló pszichedelikus zenei közeget. Olyan zenék voltak ezek, amelyek a goa, trance és techno műfajok képleteit és összetettségét használták, az agycsavaró effekteket és a különféle hangok bonyolult egymásra való rétegzettségét viszont a meditatív temperamentummal párosították.
Ebben a zenei világban kitüntetett szerep jutott a skandináv előadóknak, akik maguk is igencsak járatosak voltak az upbeat műfajokban, és a progressive trance egyik első felfutását a mai napig - legalábbis részben - nekik köszönhetjük. Az új évezredben aztán ők is ráéreztek a mérsékeltebb ritmus varázsára, és egészen magas számban jöttek a kiválóbbnál kiválóbb anyagok az olyan skandináv fiataloktól, mint a Vibrasphere, a Carbon Based Lifeforms, Solar Fields, Stress Assassin, Omnimotion, Healer, Matenda, Human Blue stb. (Tematikus válogatássorozat is indult a skandináv pszichedelikus ambientet bemutató céllal Ease Division néven.)
Ebben a közegben jelent meg tehát Ooze, polgári nevén Sebastian Mullaert szólóalbuma. Mullaert eddigre már több helyen is számon tartott név: 2001-ben már második lemezét adja ki Marcus Henrikssonnal közösen, Son Kite néven, progressive trance műfajban. Mint ismeretes, chill és trance ekkoriban már nem annyira válik el egymástól, sem az elméletben, sem a gyakorlatban, így is történhetett, hogy a Where the Fields Never End pont egy olyan kiadóhoz került, amelyik ezt a két vérmérsékletű zenei csoportot egyszerre képviselte igen magas minőségben.
Az eredeti album borítója (2001, Spirit Zone Recordings)
Az eredeti album nyolc felvételt tartalmaz. Tizenegy év távlatából ezek a számok már-már ékszerként állnak a hallgató előtt, ezért aztán fokozottan izgalmas a velük való bánásmód. A 2001-es anyag az ambient hangzásvilág ellenére is rendkívül intenzív, groove-os, és sok helyen nagyon trance-es. A ritmusképletek változatosak (ebben már kevésbé trance-es), a hangeffektek és -rétegek megszámlálhatatlanok, gazdagságuk majdhogynem lekörözi a Shpongle-t vagy a Future Sound of Londont. Az összkép (ellentétben például pont a FSOL-nal) egyáltalán nem kaotikus, Mullaert rendkívüli hidegvérrel tartja kordában a burjánzó hangsokaságot, és jól is osztja el az arányokat: gyakran hagyja megpihenni a számokat és így a hallgatót is. A Where the Fields Never End ekképp az újévezredes skandináv pszichedelikus ambient egyik unikumává vált, és lenyűgöző erejéből a mai napig sem veszített semmit.
Pusztán az első lemezért megéri megvenni a Revisitedet. Van itt nekünk azonban egy bónuszkorong tizenegy újrakevert változattal, illetve egy rövid új szerzeménnyel az epilógusban. A remixelők sora nem rossz, bár feltűnően kimaradt belőle a pszichedelikus ambient jelenleg (pontosabban mondva jó ideje) legnagyobbnak tekintett gárdája, az Ultimae. Van helyette néhány Aleph Zero-s rezidens (Bluetech, Omnimotion, Eitan Reiter), Porn Sword Tobacco (aki Stress Assassin néven is ismert), Koss, akivel tavaly közös lemezt csinált a Mullaert és Marcus Henrikssen... Egyszóval kissé belterjesre sikeredett a remixlemez, nem feltétlen jó értelemben. A hangzásvilág meglepően egységes, és nagyon hűen tükrözi Mullaert frissebb munkáinak a hangzásvilágát.
A nyitány első két száma még kecsegtető, kiválóan idézi meg az eredeti anyag összetettségét és hallucinogén hatását. A folytatásban azonban egyre jobban eluralkodik a minimalizmus, a hangok labirintusa helyett a repetitív alapon nyugvó "variációk egy témára"-elv érvényesül. Ezt kevésbé udvarias megfogalmazásban úgy mondhatnánk, hogy a számok lecsupaszodnak, még kevésbé udvariasan leegyszerűsödnek, lebutulnak. Persze ez talán már túlzás, talán túl nagy a 2001-es verziók előtti tisztelet, de még ezzel együtt is kijelenthető, hogy a remixkorong bizony tartalmaz néhány teljesen felesleges és érdektelen agymenést, amely vagy teljesen kilóg a sorból, vagy olyan messze jut az eredetitől, hogy gyakorlatilag már önálló, új szerzeménynek tekinthető. Az egyik legfájóbb pont a Trying Outwards újrája, melyet maga Mullaert követett el. A Trying Outwards az eredeti korong legjobb felvétele volt, gyönyörűen hömpölygő, repítő munka. A remix egy - fáj kimondani - dögunalmas tizenkét perces dolgozat az "okos minimalizmus" jegyében. És még ennél is lehet rosszabb: ugyanezt a számot giccses vokálchillbe fordította át az Omnimotion & I Awake duó.
Sebastian Mullaert
A két mélypont mellett szerencsére izgalmas újraértelmezések is szép számmal kaptak helyet a második lemezen. A nyitó két számon kívül ilyen például a Meeting with Strange Species két, egymást követő feldolgozása. Kiváltképp Karl-Axel Bissler verziója megkapó: Bissler remekül ismerte fel az eredeti darabban megbúvó finom, stilizált jazzt, és erre fűzte fel saját elképzeléseit. Szintén jól sikerült a Delicate Passage a Minilogue feldolgozásában, és érdekesen amorf ambientszigetet képez a Porn Sword Tobacco-féle kísérlet is. A lemezt egy újonnan szerzett, kissé együgyű outro zárja.
Az összkép sajnos nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, hiszen a remixalbum fele teljesen érdektelen, és a második félben is csak elvétve találunk igazán nívós tételeket. A tény azonban, hogy ismét hozzáférhető a Where the Fields Never End, már önmagában is örömteli, a magam részéről hálás is vagyok az Aleph Zerónak.
