Itt az ősz, itt a nyugi, és itt van a kortárs klasszikus zene négy nagyágyúja: Max Richter, a Moon Ate the Dark, Richard Skelton és Sophie Hutchings.
Négy eltérő lemezt mutatok be nektek, mely egyaránt klasszikus hangszerelésben adnak zenei kíséretet a hulló falevelek és az egyre csípősebb reggelek, egyre szürkébb esték mellé. Mindegyik idei kiadvány, és mindegyik remek.
Sophie Hutchings: Night Sky (Preservation)
Két évvel a bemutatkozó Becalmed után újabb ékszerdobozzal lep meg minket az ausztrál zongorista. A felfokozott temperamentumú, örvénylő érzelemvilágú bemutatkozást egy sokkal kiegyensúlyozottabb, és így bizonyos értelemben könnyebben is befogadható korong követi. A Night Sky pedig már a címével és a borítóval el is mondja a lényeget: lágyabb kompozíciók építik fel lényegében ugyanazt a világot, amelyet korábban már megismerhettünk. Hutchings játéka expresszionista, de nem heveny; romantikus, de nem túláradó. A vezérhangszer - természetesen - a zongora, mely a jelenlegi tendenciákkal némileg szembehelyezkedve mindenféle manipuláció nélkül, tisztán szól mindvégig. Fontos szerepet kap továbbá a cselló és a hegedű, valamint az időnként hullócsillagként megjelenő vokálfoltok. Mégis, a Night Sky bátran nevezhető zongoraszóló-albumnak. A Becalmed még hajlamos volt a hangszeres túlburjánzásra - ennek a túltelítettségnek itt a nyomát sem érzékeljük: a csendek épp olyan fontosak, mint a melankolikus mollok. Az idei év egyik legszebb lemeze. Info.
Max Richter: Vivaldi - The Four Seasons Recomposed (Universal Music Classics & Jazz)
Az év durranásának ígérkezett Max Richter legújabb projektje, melynek keretében a zenetörténelem egyik legismertebb barokk darabját vette elő, hogy megnézze, miképpen adaptálható a kortárs klasszikus zene nyelvére. A végeredmény természetesen kiváló, akárcsak a Négy évszak eredetije, az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik Richter bátortalansága is. Leszámítva a Tavasz első tételét az évszakok nem estek át különösebben jelentős módosításokon. Némileg gömbölyűbbé váltak a barokkosan éles körvonalak, itt-ott nagyobb szerepet kaptak a visszhangok, sőt állítólag még elektronikus megoldások is teret kaptak a lemezet - ez utóbbit alig érezhetjük. Richter nagyon szorosan követte Vivaldi eredeti szerzeményét, ami azt eredményezi, hogy sok helyen zavarba ejtő az azonosság, és nehéz eldönteni, az eredetit vagy Richter verzióját halljuk. Ez nem baj, mert az eredeti a mai napig gyönyörű, így gyönyörű a mostani is. De azért feszülhettek volna jobban is azok a húrok. Info.
Moon Ate the Dark: s/t (Sonic Pieces)
Megszületett az idei év prototípusa a minimalista klasszikus zene területén. A név mögött a szemtelenül fiatal (1988-as születésű) Anna Rose Carter és jóbarátja, Christopher Brett Bailey áll, akik első ízben dolgoztak együtt a kis kultkiadó, a Sonic Pieces nyári kiadványán. A Moon Ate the Dark hét, hol hosszú, hol leheletnyi darabot vonultat fel, egytől egyig pőre hangszerelésben. A zongora, illetve annak finoman jelenlevő mechanikus zörejeit Bailey elektronikus mindenféléi gazdagítják, már ha odafigyelünk rá, mert egyébként sosem merészkednek elő túlságosan. Olyan zenei világ épül fel kettejük együttműködésében, ahol a hosszan ismétlődő, hipnotikus arpeggiók nem erősödnek vagy halkulnak, csupán mutálódnak. Ennek következtében minden taktus egyformán fontos vagy épp jelentéktelen. Merész hasonlatnak tűnhet, de azért megkockáztatom: nagyon hasonlóan működik a korong, mint egyes techno kiadványok: a bonyolult dallamszerkezet helyett a repetíció kap reflektorfényt, ez esetben kiegészülve a háttérben tévelygő absztrakt ambient atmoszférával. Másképp szép, mint a fentebb tárgyalt két lemez, de a maga nemében érdekes és élvezetes korong ez is. Info.
Richard Skelton: Verse of Birds (Corbel Stone Press)
Az erősen elmosott körvonalak mentén felépült, ambientes Landings után a Verse of Birds viszonylag szilárdabb lábakon (és ritmusokon) áll, de nem kevésbé fájdalmas a szépsége, mint elődjéé. Richard Skelton zenéje bizony kemény dió: a kérlelhetetlen vonósok egyfajta poszt-apokaliptikus víziót festenek, melyben nincs vigasz, sem pedig remény, csak az esetlegesen fellelhető és bármikor elillanható sajátos szépség. Ahogy azt Skelton kiadványaitól már megszokhattuk, a Verse of Birds is exkluzív csomagolásban kerül a hallgató kezébe, sőt ezúttal két nagylemezen keresztül facsarja az ember szívét. A vonósszekció ezúttal nem oldódik fel a saját visszhangjában, a hangzásvilág kevésbé utaztató és balzsamos. Kevesen tudnak így bánni a csellóval, talán a norvég Erik Skodvin említhető egy lapon Skelton virtuozitásával. Nehéz, de feloldhatatlan fájdalmával együtt, vagy inkább pont azért megejtően gyönyörű munka. Info.