A ritmusos, melankolikus ambientet játszó The Boatsnak ez az első lemeze a kultikus 12k kiadónál.

A Taylor Deupree vezette kiadó hajlamos egysíkú képet sugallni magáról, pedig előadói repertoárja igencsak pazar. Ez eredményezhetne változatos stílusjegyeket is, mégis gyakran tűnik úgy, mintha az itt megjelent lemezeket is egy nagyon hasonló hangvételben való megszólalás kötelezettsége irányítaná. Taylor Deupree nevével kapcsolatba szokás hozni a nem teljesen tisztázott jelentésű "texture music" kifejezést. Ez leginkább arra utalhat, hogy a zenész nem a zene "történetmesélő" jellegére fókuszál, hanem a zenei rétegekkel való kísérleti lehetőségekre, illetve az egymáshoz való fizikai, valamint a hallgatóra tett fiziológiai hatásokra. Mondhatnánk azt, hogy ilyen jellegű experimentalizmusból felépíteni egy olyan kultikus kiadót, mint a 12k, több is mint dicséretre méltó, az igazsághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a kiadó diszkográfiáját középszerű vagy tán még annál is gyengébb kiadványok nem kis számban népesítik.

A 12k utolsó igazán érdekes - és nemcsak érdekes, de egyedi - lemezét a norvég Pjusk készítette 2010-ben, amelyről korábban már itt is olvashattatok. Újdonságokat persze a tavalyi év is tartogatott, az utóízük mégis savanykás. Ez leginkább az ígéretesnek tűnő Illuha-lemezen érződött, amely egy Olan Mill-féle modern classical ambient tendenciába próbált beilleszkedni, végül aztán nem lett több a kiadónál megjelent számtalan - egysíkú - japán minimalista ambient folytatásánál.

Kifejezetten jó döntésnek bizonyult tehát felfrissíteni a cég vérkeringését az angol csapat új munkájával. A The Boats pályája folyamatosan (főleg Danny Norbury 2009-es csatlakozása óta) ível felfelé, lemezeik egyre jelentősebb szakmai elismeréseket vívnak ki, ami érthető egyfelől, mert zenéjük tényleg élvezetes és profi, de zavarba ejtő is másfelől, mert egyetlen egyedi jellemző sem mondható el róla. Nem arról van szó, hogy a The Boats összelopkod mindent mindenhonnan: zenéjük egyszerűen csak nem karakteres, nincs egy erős stílusa, amelynek jegyei mentén körülhatárolhatnánk, kik is ők. Lemezeik általában az ambient és a post rock határán ingáznak, és időnként - mint például most is - előszeretettel használnak énekes betéteket is.

A Ballads of the Research Department négy darab, tízperc feletti "balladát" szólaltat meg, de a különálló zenei egységek sokkal több tételt képeznek. Vannak köztük izgalmasak és unalmasak egyaránt, és a túlsúly szerencsére az előbbire kerül. Kellemes, néhol zajos-zörejes, néhol lebegősen tiszta, de többnyire mindvégig ritmusos ambient mentén épül fel a háromnegyed órás korong downtempo-hangulata, mely olykor-olykor egészen érdekes jazz-szekvenciákat is felidéz a messzi távolból. A csapat önállóan is zenélő Danny Norburyje viszont a háttérbe szorulni látszik, csellófutamai mintha beleolvadnának a zenei egyvelegbe. Hasonló módon marad hangsúlytalan minden más is. Két dolog tűnhet fel leginkább: a ritmus, mely gyakran ad-hoc módon indul el egy lebegős rész kellős közepén, illetve az énekhang, mely szerény, már-már erőtlen, a zenéhez mégis illik.

A The Boats - szerencsére - nem tagozódik be a 12k progresszív(nek tűnő), de elég ingoványos kísérleti tendenciájába. A "random" érzés persze itt is gyakran fogja el a hallgatót, hisz a négy balladának nem különösebben van felépítése. Egyedül talán a második szám kivétel ez alól, amely hasonló módon építkezik, mint Mark Nelson (Pan•American) egyes munkái: felépít egy hagyományos (itt kifejezetten dream-pop zenei világot), majd egy-két elemet kiemelve, azok finom torzítása mentén leépíti ezt a világot, hogy azt egy jóval absztraktabb, akár amorf (ritmustalan, dallamtalan) stílusba fordítsa át. Itt persze nem olyan radikális ez, mint Nelsonnál. A The Boats lemeze mindvégig megmarad a biztonságos relax-zene talaján, és kissé jellegtelen stílusa ellenére itt egész jól teljesít.