Egyértelműen ez a legerősebb Solar Fields-munka a 2005-ös testvérlemezek óta.

A svéd Magnus Birgersson 2005-ben adott ki két hibátlan albumot (Leaving Home, Extended), majd utána több közepeset. Az EarthShine izgalmas kirándulás volt munkásságának szempontjából, viszont iparosmunka csupán a progressive trance műfajban. Kevés önálló értéket hordozott magában a Mirror's Edge-nek készített játékzene, és még ugyanebben az évben, 2009-ben jelent meg a minden korábbinál túlértékeltebb album, a Movements. Birgersson tavaly ismét új utakon kezdett járni, illetve csak félig: Origin #01 című gyűjteményével régi, (tán nem véletlen) kiadatlan skicceit tupírozta fel egy album erejéig, Altered - Second Movements című dolgozatában pedig elkövette azt a hibát, hogy az egyik leggyengébb munkájáról próbált még egy bőrt lehúzni.

Solar Fields neve tehát feleannyit sem ér ma, mint hat-hét éve, ez viszont akár jó dobbantóként is működhet a még most is nagyon fiatal srácnak. Tudniillik el kell ismernünk, hogy még a kevésbé jól sikerült munkái is összehasonlíthatatlanul az átlagos psychedelic ambient kiadványok fölé emelkednek, köszönhetően Birgersson egyedi zenei gondolkodásmódjának, kiváló hangszeres megoldásainak és vitathatatlan technikai felkészültségének. Most tehát, egy évvel a legutóbbi kiadvány után joggal reménykedünk, hogy a kisebbfajta hullámvölgy után az új Solar Fields ismét magasba tör. Az elején jobb tisztázni: a magasba nem tör. De egyértelműen ez a legerősebb munka a 2005-ös testvérlemezek óta.

Az Until We Meet The Sky csupán egyetlen tényező miatt nem képes az újdonság felemelő erejével hatni: nincs új hangzásvilág, más szóval: hozott anyagból dolgozik. Ez még a halovány Movementsre sem volt igaz, mely új színt próbált csempészni a Solar Fields-palettára, csak helyenként rossz arányban keverte a tónusokat. Ennek a fordítottja igaz jelen esetben: új szín nincs, a meglévők elegyítése viszont szinte mindvégig kifogástalan.

A korong két nagyobb támpilléren nyugszik. Az első hat, egymással erős szimbiózisban élő tétel (phase, ahogy a hátsó borítón is láthatjuk) egy lebegős ambient vonalat üt meg. A főszerepet az egymásba mosódó loopokra felépített apró zajok-zörejek kapják (mint oly sokszor). Hasonló képlet mentén építkezett az Altered is, de míg ott azt érezhettük, hogy a számok feletti irányítás kicsúszik Birgersson kezéből, itt azt találjuk, hogy mindvégig ura a helyzetnek, mint fénykorában, az Extended idején. Ebben segítségére siet egy apró, de annál megkapóbb dallamtöredék, mely voltaképpen az egész albumot végigkíséri, több számban is visszatér. Ezen kívül időnként azért mégis csak megjelenik a dob, sőt a When The Worlds Collide zsúfolt zenei világa például egyenesen a súlyos Blue Moon Stationt idézi - ügyesen.

A második egységre a lemez leghosszabb és egyik legjobb darabja, a Dialogue With The River készít fel: agyzsibbasztó floating ambientként indul, majd fokozatosan előtérbe helyezi a lemez második felében eluralkodó ritmuscentrikusabb stílust. Az alig háromperces Forgottennel kénytelen vagyunk túlesni a korong egyik kevésbé jól sikerült pontján. A kora kilecvenes évek ambientjét idéző jammelés erősen kilóg a futurista, letisztult koncepcióból. A helyzetet orvoslni igyekszik egy újabb hosszú tétel, mely a legjobb Solar Fields-számok képletét próbálja megvalósítani: hosszú, lebegős építkezésből egy katartikus, nem ritkán trance-alapú hipnotizálás kerekedik, ahol egyszerre szól a szám elején felcsendült összes korábbi elem. Erre a rugóra működött az Infection 268-7, az Insum, a Discovering, a Levitate, a Small Little Green Cubes és a Monogram. Ugyanígy próbál működni a Night Traffic City is, de a felvezetés sajnos kevésbé sodró erejű, ahhoz legalábbis nem eléggé, hogy a trance-szakasz elérkeztekor egyúttal a katarzis is beköszöntsön. A soron következő, s egyben az egyik legtöbbet dicsért tétel, a Sombrero valóban izgalmas munka, de be kell látni: ebből a lemezből megint csak kilóg a maga new age-es szépelgésével. A lemezt viszont három többé-kevésbé kiváló szemelvény zárja, a Last Step In Vacuumnak ott a helye a valaha készült legjobb Solar Fields-munkák között. (A címadó dal ugyanakkor ismét halvány egy kicsit a maga post-rockosan sűrű érzelmességével.) 

Az Until We Meet The Sky ismét felvillanyozza Magnus Birgersson megkopni készülő munkásságát. Az utaztató, nem ritkán space-es ambient és a pulzáló dobok hosszú idő után újból egyensúlyba kerültek, ahogy egyébként minden más is. Nem túl sok az acid, nem öncélú az elektro, kiváló a hangszeres játék (gitár, zongora/szinti). Az összképet nézve is elégedettek lehetünk: az album felépítése elhagyja az Altered konceptjellegét és a Movements céltalanságát, és a Leaving Home-ot idéző, történetmesélő zenei dramaturgiával dolgozik. És jóllehet, ezt a technikát már ismerjük, most mégis jól esik hallani, hogy Birgersson még ért ahhoz, amit lényegében már hat éve nem csinált.

Hallgass bele az albumba!