Az angol Younger Brother duó harmadik lemeze már a megjelenése előtt heves indulatokat váltott ki a rajongókból. Mikor a cikkhez készülődtem, elhatároztam, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy az általános vélekedéssel ellentétben bizonyítsam: a Vaccine-nek vannak értékes pillanatai. Nem volt könnyű dolgom.
Nagyot zuhanni csak magasról lehet, márpedig Simon Posfordnál magasabbra kevesen törtek az elektronikus zene történetében. Épp ezért, mielőtt rátérnénk a Benji Vaughannal készített új lemezre, tekintsünk vissza egy pillanatra a korábbi munkákra.
Posford először a Hallucinogen alteregóval robbant be a goa-köztudatba. Az 1995-ös Twisted, majd még inkább az 1997-es The Lone Deranger mérföldkőnek számított a maga mindvégig kordában tartott, de kellőképp őrült játékosságával. Posford valójában nem sok mindent csinált másként, mint a kortársai, egyszerűen csak kreatívabban alkalmazta a sampleröket és a különböző hangeffekteket. Bátorkodott túlvezérelni egy-egy visszhangot, magasabbra állítani a kelleténél valamelyik effekt frekvenciáját, eltérő ritmusképletet alkalmazni egyetlen számon belül... Posford számára a 140 bpm-mel lüktető dobritmus csak sokadrangú elem volt, annyira elveszett a sűrű, de kiválóan koreografált hangjátékban.
A második lépést a Shpongle jelentette. Ahogy az előző esetben, úgy most is egy korszakhatárt kijelölő, forradalmian új hangzásvilág született meg, ezúttal a downbeat területén. A pörgős goa világából érkező Posford fogta a jól bevált trance-effekteket, és rejtelmes ambient közegbe adaptálta. Ebben a fuvolavirtuóz Raja Ram volt a partnere, az igazi érdem viszont vitathatatlanul Posfordé: a már-már matekos rendszerszerűség mögött ugyanaz a virtuozitás rejlik, amely a Hallucinogent is kiemelte a többi goa-lemez közül. A Shpongle második lemeze 2001-ben jelent meg, és érezhetően egy jóval szélesebb közönséget próbált megszólítani. Néhány fanyalgó kritikus véleménye ellenére tagadhatatlanul sikerült is neki: a karneválhangulatot masszív elektronikával és üdítő pszichedelizmussal támogatta (jóllehet, brazilparti-hangulatával a meditációs ambienttől itt már nagyon távol került, az új közegben viszont valósággal lubickolt).
2003-ban napvilágott látott az újabb Posford-projekt, a Benji Vaughnnal közös Younger Brother első lemeze, A Flock Of Bleeps címmel. Ezt akkor sokan a Hallucinogen és a Shpongle ötvözetének tekintették, valószínűleg azért, mert az addigra már jól ismert, ám mindig meglepetéseket okozó posfordi játékosságnak ezúttal már laza műfaji keretek sem szabtak határt. Pszichedelikus chillouttól az agycsavaró goán át az akusztikus ballada világáig vezetett az ív, műfaji staféta híján a vezérfonal pedig nem volt más, mint a markáns szerzői kézjegy, melyet kemény próbálkozások ellenére sem tudott lemásolni senki. A név (younger brother - kistestvér) tehát adta magát: az energikus és szertelen öcskös hasonló kultuszt vívott ki magának, mint Simon Posford korábbi munkái.
A Younger Brother második lemeze 2007-ben jelent meg, és gyökeresen új irányt vett nemcsak az előző, hanem minden korábbi Posford-lemezhez képest. Ez az irány a rock volt. Nem kemény zúzdáról beszélünk, hanem a hetvenes évek szintis-pszichedelikus rockjáról. A The Last Days of Gravity bevallottan a Pink Floyd erős inspiratív hatására született meg, ezzel pedig már majdnem el is lehetne adni bármit, ha nem tennénk hozzá, hogy az inspiráció forrása nem a Wish You Were Here-féle Pink Floyd volt, hanem inkább a The Division Bell-féle Pink Floyd, kevesebb Roger Watersszel és több popzenés nyáladzással. Szerencsére a Floyd-párhuzam füstje jóval nagyobb volt, mint a lángja: egyértelmű áthallásról egyetlen szám (Ribbon on a Branch) esetén beszélhetünk, a lemez többi része ismét önfeledt játszóház.
Újabb négy év telt el a következő lemez megjelenéséig, vagyis mostanáig. A Vaccine tulajdonképpen szintén új utakat nyit a posfordi univerzumban: a kommercialitás útját. A Shpongle és a YB azóta ugyanis szélesebb körben is ismertté vált, koncertturnék keretében járja a világot, MTV-kompatibilis videoklipet forgat... és ehhez zeneileg is alkalmazkodik. Bárcsak azt mondhatnám, mindez fordítva van, de egyértelmű, hogy tizensok év után Posford szűknek érzi az elektronikus zene piacát, és feltételezhetően anyagi okok miatt is kissé szeretné kinyújtóztatni pszichedelikus csápjait. Az új irány tehát az elektronikával díszített pop-rock. Ha eme kategóriai besorolástól reflexszerű csömörünk támad, ne is erőltessük a dolgot, inkább keseregjünk egy sort, majd vegyük elő a korábbi munkákat, melyek a mai napig ropogós frissességgel szólnak.
A Vaccine leginkább a kétezres években népszerű britpop előadók (Belle & Sebastian, Midlake, Coldplay stb.) sorába illeszthető. A Coldplay azért tűnik feltűnően jó hasonlatnak, mert a Vaccine összes számában éneklő Ruu mind megjelenésben, mind hangjában nagyon hasonlít Chris Martinra. Hogy ez pozitívum-e, ki-ki maga döntse el, az viszont mindenképp negatívum, hogy a vokál vezeti a hangszereket és az effektet, nem pedig fordítva. A Coldplay-féle printyi-prüntyihez a Chris Martin-féle ábrándozós dúdolgatás tökéletes választás, Posford azonban továbbra is próbálta tartani magát a korábbról ismert dinamizmushoz, Ruu harmatos trubadúrfutamjaival párosítva az eredmény viszont inkább komikus. Ha ehhez még hozzászámítjuk azt is, hogy a fickó nem éri el még a Chris Martin-színvonalat sem, a nevetéstől is elmegy a kedvünk.
A lemezről egyértelmű kategorizmussal nem jelenthető ki, hogy gyenge, értékes pontjai ugyanis tényleg vannak. A Train című számban például - hasonlóan a Ribbon on a Branchhez - szinte működni látszik a finomkodó pop-rock és az elektronika párosa. A Pound a Rhythm izgalmas dobjátékkal dolgozik, melyet ügyesen körítenek a hömpölygő trance-effektek és a basszusok. A Vaccine kilenc számából öt, ha jóindulattal is, de bőven eléri a közepes színvonalat, lehetőség tehát van bennük. Ruu gyakran irritáló vokálja mellett a hiba azonban a félreirányzott hozzáállásban keresendő.
Posford nemrég azt nyilatkozta egy helyen, hogy sajnálja azokat a rajongókat, akik nem tudják elviselni, ha a kedvenc bandájuk "nagy" lesz. Ez a súlyos tévedés voltaképpen meg is magyaráz mindent. Úgy tűnik, Posford elfelejti, hogy ő nem a kommersz műfajok világában lett "nagy", hanem az underground közegben. Innentől kezdve tehát zenekarával együtt bejárhatja Európát, az eredeti (egyébként igenis nagy) közönségének a jelentős részét elvesztette. A kortárs popszakmában pedig nem valószínű, hogy pont ő fog többet kapni 15 perc hírnévnél. Némi remény azért még van: Posford egy éven belülre ígérte a harmadik Hallucinogen-lemezt.
( A cikk az LD50.hu weboldalon is megjelent.)
