Én félek Erik K. Skodvintól. Tényleg. A zenéje alapján ez a fickó egy gonosz varázsló lehet, aki naponta sörözik és cigizik együtt az Ördöggel, majd mikor a föld színére emelkedik, jobb híján maga válik Ördöggé.
Már a szólóprojektjének a névválasztása is beszédes: a Svarte Greiner norvégul fekete folyókat jelent, az ehhez készült zenébe pedig ennek megfelelően néha akár bele is lehet fulladni egy-egy nagyobb hullám közeledtével.
Skodvint hallgatni nem egyszerű. Barokkos vagy épp minimalista hangszerelésével lassan hálózza körbe az áldozatát, majd mikor már kellőképp fogást talált rajta, lassan kezdi összeroppantani a foglyot. A hosszan elodázott kínzásból végül vagy a test vagy az idegek összeroppanása szabadít ki. Általában ilyenkor van vége a lemeznek. Ekkor lehet újra megtanulni például lélegezni.
A Deaf Center ennek az élménynek egy szofisztikáltabb változata. A valamelyest enyhébb hangnemet Otto A. Totland jelenlétének köszönhetjük, aki a nagyon elmérgesedő loopok és a harapóssá váló vonósszekció finomításáért felelős. Persze a fekete tájképet nem pompázó virágszínekkel üdíti fel, de egy-egy pöttynyi sárgával, barnával és kékkel is barátságosabb éjszakai képet fest.
Norvég duóról van szó, így a rideg hangzáson aligha csodálkozhatunk, de Totland időnkénti zongorajátéka mintha még a nap fényét is előcsalogatná néhány másodpercre. Vagy épp a Hold fényét... Nehéz megmondani, a Deaf Center ugyanis a deres hajnal, a kéklő alkonyat és a sötét éjszaka egyvelegébe repít, és a hófödte hegycsúcsok mozdulatlan képét széllökésekkel és hófúvásokkal eleveníti meg. A Skodvin csellójátéka okozta bőrkiszáradást még a leghatékonyabb norvég kézkrém sem orvosolná.
A duó 2006-ban jelentkezett először szólólemezzel (Pale Ravine). Az Owl Splinters mintegy folytatása annak, a legfőbb különbséget a korábbi konyhamódszeres hangrögzítési technika stúdióközegre való cserélése jelenti. Ezen kívül kevésbé rapszodikus összképpel van dolgunk: a Pale Ravine sokszor, de nem mindig egészséges csapongása itt az egymásra reflektáló érzelmek párbeszéde. A felütésben Skodvin borzolja az idegeinket, majd Totland csillapítja a kedélyeket. Tézis, antitézis, a New Beginning pedig a kettő szintézise: sötét, félelmetes, ugyanakkor melankolikus és érzékeny dimenzió, melyből a lemez csúcspontjába lépünk tovább. A harmadik tétel kételyek között hagyó lezárása köszön vissza a folytatásban is. Magányos fák és néma hóesés képe üdvözöl minket, meg némi szél és még kevesebb fény. Késő este vagy kora reggel, a környéken senki. A zavartalan tájban szinte észre sem vesszük az egyre komorabbá váló alaptónust, a közelgő viharfelhők fenyegetését. Jön Skodvin! Loopként működő csellófutamokkal tornádóként szippantja magába a gyanútlan hópelyheket, és mielőtt észbe kaphatnánk, el is hozza az apokalipszist. Annyi vér nincs (és én azt mondom: szerencsére nincs!) a pucájukban, hogy a sötétség egyeduralmával fejezzék be a számot (vagy akár az albumot, te jó ég...). A tornádó egyszer csak továbbáll, a hópelyhek zavartan cikáznak a levegőben, keresik a helyüket meg a társaikat. A fák zihálnak, aztán elcsendesednek. Enyhül a hangulat.
A lemez hátralevő része hasonló "kérdezz-felelek"-szellemiségben zajlik, a lezárás pedig igazán megejtő, remekül foglalja össze az előző hét szám által kirajzolt történetet, és egy szomorkás, de némiképp bizakodó zongoradallammal búcsúzik a lelkileg és testileg megcibált hallgatótól.
Gyönyörű, de fárasztó lemez, öt év után ismét.
Fárasztó, de gyönyörű lemez, öt év után ismét.
(Mindenki válassza ki a neki tetsző lezárást.)
_______________
Deaf Center @ Type
