Az Origin a múltba tekint vissza, és olyan kiadatlan munkákat gyűjt egy csokorba, amelyek közül néhány gond nélkül beleillene egyik-másik Solar Fields-lemezbe, néhány pedig pont hogy nem passzolt sehova. Az első hallgatás után üdítően hat az egyértelműen kijelenthető megállapítás: jól esik visszatekinteni a svéd fiatalember korábbi korszakába, ahol még minden flottul működött.
A 2000 és 2010 közötti évtized egyik legjelentősebb kritikai és közönségsikert elérő kiadója a francia Ultimae Records volt. Mintegy negyven lemezből álló diszkográfiájukban a leggyengébb pontok is az átlagos ambientszínvonal fölé emelkedtek, és gyakorlatilag nem adtak ki olyan anyagot, amelyet a hallgatóság akár csak részlegesen is elutasított volna.
A sikertörténet az időközbeni profilváltás ellenére (vagy miatt?) napjainkban is íródik. A kísérleti jellegű kiadványokat a könnyebben emészthető és az egyre népszerűbb idm-jellegű munkák váltották fel, de ez még nem jelentett akadályt az olyan kiválóságok megszületésében, mint például az Interloper (2010, Carbon Based Lifeforms) vagy az Ephemeris (2008, H.U.V.A. Network). A tíz év alatt körülbelül féltucatnyi előadó vált húzónévvé, közülük pedig egyértelműen a Solar Fields név mögé bújó Magnus Birgersson bizonyult a legambiciózusabb művésznek.
Birgersson eddigi munkásságát többféleképpen lehetne csoportosítani, mivel zenei világa már a kezdetben is igen sokrétű. A most felvázolt rendszer szerint az első szakasz 2001-től 2005-ig tart. A négy év alatt pont négy lemez készült el, név (és megjelenés) szerint: Reflective Frequencies (2001), Blue Moon Station (2003), Leaving Home (2005) és Extended (2005). A debüt a Future Sound of London vagy a Boards of Canada experimentalizmusának egyfajta pszichedelikus-lírai átirataként értelmezhető, a 2003-as folytatás egyedi kézjegyekkel alakít ki egy vastag basszusokkal és sodró, mégis légies lendülettel kísért univerzumot, a 2005-ös ikeralbumok pedig a földi szféra két ("hagyományos" és "elvont") pólusát festik le felettébb izgalmas hangszereléssel és extrém hosszúságú hangfutamokkal. Körülbelül 2004-től egyre több válogatáslemezen találkozhatunk Solar Fields-szerzeményekkel, melyeknek túlnyomó többsége a 2003-as Blue Moon Station hangzásvilágát idézi fel. Nem meglepő módon a legfinomabban kísérletező stílus vált a legpiacképesebb árucikké, és az olyan darabok, mint például a The Sight Is White, a Compressed Universe vagy a Levitate megelőlegezték Birgersson második korszakát, amelyre már egy sokkal inkább közönségbarát, olykor akár klisékre támaszkodó attitűd volt jellemző.
A második korszak 2007-től 2009-ig tart, és három eltérő műfajú és stílusú lemezt foglal magába. A 2007-es EarthShine egy új (bár korábban már elő-előbukkanó) oldalát mutatta be Birgerssonnak: egy progressive trance albumról van szó, amely leginkább a szintén svéd Vibrasphere zenei világával állítható rokoni kapcsolatba, és amely a jellegzetes Solar Fields-eszközcsokorból alig alkalmaz valamennyit - ellenben kiváló albumként működik így is. A 2009-es Movements az addig és mindmáig elkészült leggyengébb korong, mely nem tesz mást, mint pontosan, de mindennemű kreativitást mellőzve, tankönyvszerűen felmondja a Solar Fields-kézjegy ismertetőjegyeit, más szóval tehát a klisékre fókuszál és kidomborítja azokat. Más szemszögből nézve a Movements egyfajta summázás is, amely minden korábbi hangzásvilágot megpróbál egybegyűjteni, ez viszont egy stilisztikailag (öncélúan) széttartó, minőségileg pedig egy közepes értékű albumot eredményez. A pár hónappal későbbi, de 2007 óta íródó Mirror's Edge egy számítógépes játékhoz készült aláfestő zene, amely más okokból kifolyólag, de szintén egy közhelyes Solar Fieldset tár a hallgatók elé. A második szakaszt egy eklektikus stílust magával hozó útkeresés jellemzi, mely azt bizonyítja, hogy a kezdeti zsenialitás nagyközönség elé kerülése inkább negatív, mintsem pozitív irányba mozdította el Magnus Birgersson zenéjének művészi értékét.
A lezártnak még nem tekinthető harmadik korszak a 2010-es Altereddel vette kezdetét. A magyarázatot sokáig kereshetnénk, de egy nyilvánvaló tény így is önmagáért beszél: mind az Altered, mind az Origin egy korábban kialakított, ám végül nem ismertetett útvonalat igyekszik megmutatni a hallgatónak, ahelyett, hogy újakat próbálna létrehozni. Az Altered a közönséget megosztó Movements lelassított, stilizált változata, amely mentes a közhelyektől. Ez mindenképp pozitívum, másfelől viszont a tisztogatási folyamatnál nem ad új elemeket a meglévő építményhez, az pedig a közhelyek mögött ürességtől tátong. Ezzel magyarázható az Altered vérszegénysége is, mely csak a lemez utolsó szakaszában kezd oldódni.
Az Origin szintén a múltba tekint vissza, és olyan kiadatlan munkákat gyűjt egy csokorba, amelyek közül néhány gond nélkül beleillene egyik-másik Solar Fields-lemezbe, néhány pedig pont hogy nem passzolt sehova. A tíz zsengét felvonultató gyűjtemény legrégebbi darabja (Almost There) 2002-ig nyúl vissza, a legfrissebb (Reborn) pedig 2008-ból maradt fent. Az első hallgatás után üdítően hat az egyértelműen kijelenthető megállapítás: mivel Birgersson újabb próbálkozásai felemásra sikeredtek, jól esik visszatekinteni a svéd fiatalember korábbi korszakába, ahol még minden flottul működött. A számok több mint a fele az első korszakban, tehát 2005 előtt keletkezett, és átlagosan elmondható róluk, hogy valószínűleg csak a 80 perces korlát miatt nem kerültek fel az albumokra. A maguk nemében ezek egytől-egyig érdekes tételek, és a hardcore Solar Fields-fanok bizonyára örömüket is fogják lelni abban, hogy összevessék a kiadatlan anyagok keltezését a publikált lemezekkel, illetve a kettő közötti stilisztikai párhuzamokkal.
A Bigger Stream tűnik az egyik legérdekesebb vizsgálódási pontnak, mivel ez a szám látszólag egy radikálisan új arcát mutatja Birgerssonnak, aki történetesen énekel a számban. A kezdeti döbbenet után azonban cinkos mosollyal ismerhetünk rá arra a gazdag textúrájú, építkezésében mégis inkább visszafogott, minimalista stílusra, amely az ugyancsak 2005-ben kiadott Leaving Home legtöbb szerzeményére volt jellemző. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy a Time Slide hömpölygő hanghullámjait összekössük a Bigger Streammel. Szintén izgalmas hasonlóságok mutathatók ki a Silent Walking, illetve a Winter Sun és a Combinations című számok között, amelyek az Extended című lemezen csendültek fel. A "csendültek fel" ez esetben tényleg találó kifejezésnek tűnik, mivel központi szervezőelemük a csend, illetve az abból szinte észrevétlenül előbújó, gyakran csak a visszhangokról felismerhető hangfoszlányok, és a háttérben rendíthetetlen egyenletességgel morajló szőnyegek.
Akadnak persze sehova sem illeszthető pillanatok is, ilyen például a két részre (egy trance-es és egy rockos (!) epizódra) épülő OCT című szám, amely a Blue Moon Station után és az ikeralbumok előtt keletkezett, de egyáltalán nem jellemzi a Solar Fields-es hangzásvilág, ennélfogva pedig nehezen is élvezhető és értelmezhető, mert újító jellege aligha nevezhető lehengerlőnek. Szintén kakukktojásként áll a többiek között az ismeretlen eredetű Automatic Sun, amely sokkal inkább a Carbon Based Lifeforms romantikus-melankolikus stílusát idézi, még inkább parodizálja.
Három darab, 2005 után keletkezett dolgozatot is hallhatunk, és szomorúan vagyunk kénytelenek nyugtázni, hogy akár kiadott, akár kiadatlan számokról van szó, Birgersson 2007-től kezdve többnyire csak önmaga árnyékaként tudott dolgozni. (Persze ez nem teljesen igaz, mert a 2008-as Ephemeris, amelyet Vincent Villuisszal közösen hozott tető alá, többnyire az ő keze munkája miatt lett fenomenális.) A 2007-es Unite vagy a 2008-as Reborn épp azt a túlspilázott pátoszt prezentálja, amely miatt a Movements sem tudott működni.
A kiadó tervei szerint négy része lesz az Origin-sorozatnak. Az első epizód érdekes és sokszor elővehető album, de Magnus Birgersson elkötelezett hívein kívül nem igazán van célközönsége, mivel színvonala ingadozó, gondolati egysége pedig egész egyszerűen nem létezik. Olyan, mint a kivágott jelenetek a DVD-filmek extrái között: a rajongók bizonyára élvezettel nézik ezeket is, de belátják, hogy egyrészt többségük indokoltan vált fel nem használt anyaggá, másrészt pedig nem is állnak össze szerves egésszé egymás után állítva, csak a film kontextusában van értelmük. Az Originnál ennyire nem veszélyes a helyzet, Birgersson itt is bizonyítja, hogy a kétezres évek egyik legfontosabb ambientművésze. Csak ezt már elhittük neki 2005-ben, illetve azelőtt is. Itt már csak önmagára hivatkozik, saját hírnevéből profitál, nem pedig egyébiránt vitathatatlan művészi erejéből.
_______________
Látogasd meg Solar Fields honlapját ITT.
Látogasd meg az Ultimae Records honlapját ITT, és hallgass bele az albumba ITT.
