Az Aleph Zero utolsó valamit is érő korongját 2008-ban adta ki, a Vataff Project nevével fémjelzett, borongós, mégis rendkívül izgalmas Kalitz óta pedig szinte csakis felejthető és elfelejtendő munkákhoz adta a sörnyitókra emlékeztető logót. Még a kiváló Natural Born Chillers című válogatást folytató kiadvány is csapongó, vérszegény anyaggá tudott csupán összeállni, impozáns felütése ellenére. Az Aleph Zero mára nem több egy középszerű színvonalat képviselő kiadónál.

Hogy ezt a státuszt épp Eitan Reiter változtatja meg, igencsak meglepő. Reiter az Unoccupied duót erősíti, és Nadav Katz társaságában két éve létrehozta az Aleph Zero valaha készült leggyengébb albumját, az Everyday Life-ot. Ami a pozitív pólust illeti - nos, az a mai napig betöltetlenül álldogált. Eitan Reiter egy olyan csóka volt, akit valaki tévedésből ambiciózusnak ítélt, és adott neki elég pénzt, hogy haverjával együtt elherdálják azt, és végeredményként egy értékelhetetlen anyaggal rukkoljanak elő.

Tévedni azonban emberi dolog, és teljes mértékben meg is bocsátható, ha úgy teszik jóvá, ahogy azt az Aleph Zero tette. A Places I Miss..., akár a kiadó legtöbb borítója, ezúttal is ígéretes, az elmúlt néhány anyaggal ellentétben viszont ezúttal nemcsak az esztétikai mércén rúg magasra, hanem a minőség tükreként is példásan teljesít. Az Andy Keyho tervezte borító a zene világához alkalmazkodván eleven és játékos világot ígér, melyben ugyanakkor harmónia és szabályozottság uralkodik. Csapongásnak nincs helye - a szervező elv minden egyes oldalon (és számban) a visszafogott, ízléses virtuozitás.

Két műfaj kalauzolja végig a hallgatót a lemezen: a psychedelic chillout és az idm, ez a párosítás pedig az elsőtől az utolsó percig verhetetlennek bizonyul. Az emelkedett, agyborzoló psychill témáknak magabiztos alapot ad a nem kevésbé intenzív, ugyanakkor szilárd, időnként egyenesen kemény idm. A mérleg tulajdonképpen végig egyensúlyban marad, a fele-fele elosztás mindvégig hatékonynak bizonyul, ha azonban mégis túlsúlyba kerül valamely műfaji jegy, az inkább a könnyedebb és extrovertáltabb psychedelic chillout táborából kerül ki (ez alól egyedül a Smile című szám kivétel).

A két, egymástól egyébként nem is olyan távol álló műfaj egyesítésének sikere a mindvégig megfontolt stílusvezetésen alapszik. Reiter egyszer sem lépi át a túlzásba vitt komolykodás kapuját, munkája elsősorban szórakoztató, de legalábbis élvezetes meditáció, egy alkotói emlékezet folyamata, melyet hangképek formájában a hallgató is végig kísérhet. A belső borítón a szerző is leginkább egy önmagában tett utazásként jellemzi a Places I Miss...-t, mely ennélfogva voltaképpen egy zenei tanulmány - a művész saját magán végzett lélekelemző tanulmánya. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy a hangzásvilág első találkozásra mindenképp összetett, bonyolult, helyenként szó szerint nehezen befogadható (pl. a My Window című szám). Hogy a kalandos utazás mégsem válik túl kalandossá, minden bizonnyal Eitan Reiter átgondolt zenei gondolkodásmódjának köszönhető, mellyel határozott vonalak mentén vezeti a hallgatót saját kis világában.

A Places I Miss... sokrétű lemez, és legfőbb előnye abban rejlik, hogy minden rétegen magas művészi színvonalat képviselve szólítja meg az adott réteg célcsoportját. A befogadó saját nyitottságán múlik, mennyire találja (túl) személyesnek Reiter bemutatkozó szólólemezét. Azt azonban nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy műértői vagy pszichológiai szemüveggel, de anélkül vizsgálva is korrekt, sőt izgalmas anyaggal gazdagodott a majdnem örök középszerűségbe süllyedt izraeli kiadó.

_______________
Melléklet
A lemezbe belehallgatni, illetve azt megrendelni a kiadó honlapján tudod. (Vagyis itt.)

Rendkívül hasonló műfaji és stiláris jellegzetességeket szólaltat meg a cseh Mythematica csapat lemeze, amelyet már korábban bemutattam az oldalon. Ha az Eitan Reiter képviselte zenei világnál még játékosabb, még összetettebb anyagot keresel, mindenképp ismerkedj meg a Mythematicával is. (Kezd itt.)