A japánok tudnak valamit. Persze a japánok sokat tudnak, sok olyat, amilyet mi, európaiak nem. De ha egészen pontosan japán ambient zenéről van szó, az első szembeötlő dolog, hogy valahogy egészen másképp közelítik meg a műfajt. Nem marginális megoldásokról vagy ordító különbözőségekről van szó, sokkal inkább a keleti filozófia zenébe való beépülése az, ami bizonyos mértékben elhatárolja őket a többi (nyugati) előadó munkájától.

Az utóbbi években óriási népszerűségnek örvend a távol-keleti kultúra Európa-szerte, aminek központi forrása az animék rohamos sebességű terjedése és népszerűsödése. Ez természetesen közelebb hozza a többi művészeti ágazat jeles képviselőit is. A távol-keleti filmművészet talán még sosem volt ilyen népszerű (leginkább Kim Ki-duk, Park Chan-wook, Wong Kar-wai és Tsai Ming-liang nevét érdemes megemlíteni). Murakami Haruki - bár 1986 óta nem él Japánban - tagadhatatlan jelentőséget tölt be az irodalomban a keleti életfilozófia és a modern nyugat eszméjének és kultúrájának szokatlanul érdekes egyesítésével. A mainstream zenei vonalat illetően bámulatos hódítást ért és ér el ma is a j-pop, valamint szintén jelentős sikereket könyvelhet el a rétegzene néhány jeles képviselője. Hideaki Ishii minden idők leghíresebb japán lemezlovasa, aki DJ Krush néven feltrancsírozta a hip-hopot, és gyakorlatilag új műfajt hozott létre. Nozaki Ryota napjaink tán leg(el)ismertebb lounge/nujazz előadója, aki Jazztronik néven borzolja a kedélyeket. Az elektronikus zenei piacon - többek között - Hiroshi Watanabe számít megkerülhetetlen figurának, aki saját nevével több house lemezt is készített, Kaito művésznéven pedig az ambient világába kalauzol.

Ezzel meg is érkeztünk a mi állomásunkhoz, az ambienthez. A műfajnak ma már rengeteg fontos(abbnak mondható) kiadója van, ezek közül is messze kimagaslik az Ultimae, melynek legutóbbi megjelenése a Scroll Slide című album volt Hidetoshi Koizumi, másnéven Hybrid Leisureland előadásában. Ez a gesztus közhellyel élve felteszi a pontot az i-re az ambient zene terén is: a távol keleti kultúra, legyen akármilyen távoli is, itt van mellettünk. Vagy közöttünk.

És itt volt már négy évvel ezelőtt is. Chihei Hatakeyama, aki 2006-ban adta ki első albumát, rögtön a Krankytól kapott hátszelet, attól a kiadótól, amelyik megalakulása óta az egyik legfontosabb amerikai ambient/postrock-gyárnak mondható. Hasonló volt tehát a helyzet a Minima Moraliával, mint nemrég a Scroll Slide-dal. Nem pusztán arról van szó, hogy egy távol-keleti előadó munkáját egy nyugati berendezkedésű nemzet zeneipara karolja fel. Ezek a kiadók nemzetközi szinten számon tartottak, és mára olyan pozíciót értek el, hogy gyakorlatilag bármilyen lemezt piacra dobhatnak, azt ismerni és szeretni is sokan fogják (nem mellesleg pedig pénzt is sokan fognak rá áldozni).

Chihei Hatakeyama rockerként kezdte a pályafutását. 1978-ban született, gimnáziumi évei során haverbandákban játszott, de hamarosan magányos farkassá avanzsált. Hangszeres tudását nem dobta a kukába, hanem számítógépes zenekészítési habitusát színezte meg vele. Elsősorban e tekintetben érdemes beszélni róla, munkáit ugyanis rendkívül egyedivé varázsolja az az egyébként rendkívül visszafogott akusztikus hangszerelés, mellyel felruházza őket. Elektromos, illetve akusztikus gitárt, hegedűt, vibrafont, majd későbbi lemezein zongorát használ, de számai sosem válnak tisztán és kizárólagosan akusztikus tételekké. Alapvetően laptopzene az, amiben Chihei Hatakeyama utazik, abból is leginkább a minimal vonal dominál. Hosszan, akár több percen kitartott loopok keretezik a darabokat, ezek pedig azért kivételesen érdekesek, mert gyakran egy akusztikus dallam utolsó hangjaiból transzformálódnak elektronikus úton előállított szőnyegekké.

A Minima Moralia képzőművészeti szemszögből vizsgálva leginkább az impresszionizmussal rokonítható. Ezt már a számcímek is igazolják: Máglya a mezőn, Libbenő függöny az ablakban, A tavon tükröződő csillagfény - csupa pillanatjellegű benyomás érzetét keltő kép, néhány éles kontúrral kirajzolt, egyébiránt pedig a hallgató képzeletére bízott részletezésű vízió, melyek az ehhez kiválóan illeszkedő képies zenével kelnek életre.

A fentiekből nyilván kitűnik, hogy a fiatal zenész hangvételi szempontból tökéletesen rímel a Kranky többi előadójára. Chihei Hatakeyama viszont egyedi ízt ad zenéjének, és így a Kranky profiljának is azzal, hogy az alapvetően sokkal inkább kontemplatív távol-keleti szemléletmódot mesteri érzékkel, egyben okosan visszafogott éleslátással építi be a megszólalásmódjába. A fiatalember Tokyo külvárosában lakik, tehát nem ismeretlen számára a nagyvárosi nyüzgés vibráló atmoszférája, de a Minima Moraliából mégis egy olyan ember pozíciója világlik ki, mely inkább ezen az atmoszférán kívülre helyezi őt, nem teljesen elidegenítve, de mégis finom határvonalat húzva közé és a nagyváros közé. Hatakeyama munkája tehát - mindamellett, hogy kiváló meditációs anyag - árnyalt, enyhén szubjektív, és - mint mondtam - erősen impressziószerű lenyomata a nagyvároson kívül rekedt nagyvárosi embernek.