Esővel kezdődik és esővel is végződik Scott Morgan ötödik kézzel fogható stúdióalbuma. Több funkciót is ellát itt a csapadék: egyfelől simává mossa a hallgató kietlen partjait, elsodor mindent, ami szennyes; másfelől szükséges tápanyaggal látja el az élővilágot, új életet fakaszt; ugyanakkor szinte misztikus légkört teremt, egyfajta emelkedettséget, mely már-már metafizikus távlatok és interpretációk felé mutat. Ez utóbbit nyomatékosítja Kim Koch és Robert Sparks hegedűjátéka a nyitó darab középmagas, rendkívül finom amplitúdójú hangullámbeli kilengésre épülő loop kísérőjeként. Végül, de nem utolsó sorban egy olyan erőteljes kontúrokkal megtervezett világkép is kirajzolódik, melyben nincs már napfény, viharfelhők uralják csupán az eget, amerre a szem ellát, az eső pedig, akár egy örök időkre nyitva felejtett kerti csap, csöpög végeláthatatlanul...
A minimalista ambient zene mint a magasművészeti piramis legfelső, alulról szemlélve majdhogynem megközelíthetetlen építőeleme lép elénk teljes fegyverzetben. Monoton búgással induló hangullámok nyitják meg a számok nem evilági dimenzióját, majd egy apró, emberi agy számára tán nem is felfogható impulzus hatására ez a hullám finom kilengéseket produkál. Az impulzus egyenlő időközönként újra és újra útnak indul, a hullámok egyformaságát pedig leheletnyit megváltoztatja, melyek aztán a partnak csapódva, önmaguk lendületével visszafele gördülnek, elsiklanak az új hullámok alatt, vagy betakarják őket...
Különös tánc ez, melyet Scott Morgan a fegyelmezett komolyság és a kedélyes játékosság sajátos egyvelegével koreografál. Díszlet, jelmez, speciális megvilágítás nincs - bábjai saját jelenlétükkel alkotják az album világát, s csendes visszhangzásukkal kitöltik a számukra kijelölt mozgásteret. Ami ezen a téren kívül esik, az nem evilági. A hallgató mint interaktív műélvező, az előadás centrumában foglal helyet, pontosabban lebeg, hömpölyög - nem érez...
Minimalizmusának ellenére stilizációnak a nyomát sem érezni az Endless Fallson. Szerzője ugyanis nem leegyszerűsít egy benne (vagy a világban) létező képzetet, hanem ennek a képzetnek - mely lehet egy történés, egy érzelem vagy akár egy térben kiterjedő forma - a magvában megbújó mechanizmusát vizsgálja, illetve ezt a bonyolult működési struktúrát zenévé transzformálja. Morgan ebbéli világlátása alapvetően az ismétlődő objektumokra épül, az egysébeli ingadozást nem mutató ismétlődéseket pedig árnyalatnyi ingerületekkel mozdítja el monotonitásukból, hogy ezek az ingerek egy újfajta ismétlődést hozzanak létre...
Rendkívül dühítően hat az album záró tétele, mely váratlanul emberi hanggal, méghozzá hétköznapi beszédhanggal rombolja szét az Endless Falls transzcendens légkörét, mely az élet és elmúlás, a lét és nemlét közötti határmezsgyét kutatja, s ezzel az expedíciójával minden idők egyik legizgalmasabb és legtökéletesebb lemezévé válhatna.
Kárpótlásul érdemes megpróbálni az album bakelitkiadványát is, mely két bónusztétellel kecsegtet. További érdekesség, hogy az Endless Falls borítóján látható fényképet Scott Morgan lánya, Sadie Fern Morgan Marshall készítette.
